Zsibvásáron

Megfáradt kedéllyel életúntan A nyomor fog megbékítni engem, Gondolom, ha látom, mint törekszik, Fárad és küzd még az is, hogy éljen.

Zsibvásárra értem; szerte-széjjel Korhadt házi bútorok hevertek. Válogattak köztük, felrugák ezt, Ócsárolták azt, avagy nevettek.

Ottan mérnek egy vas sírkeresztet, Fontra adják, míg hajdan ki tudja Hogy nehezkedett egy árva szívre A kicsiny kereszt világnyi súlya.

Itt imádságos könyv vár sorára, A sajtárus nézi fütyörészve; Hajdan egy megtört szív jó barátja, Aki vigasztalta, vele érze.

Sárga lombot lök belőle sárba Szebb napokból megszentelt ereklyét, S hogy súlyával meg ne rövidítse, Gondtalan lábbal tapodja azt szét.

Nyoszolyát vesz ottan a kerítő, Szent tanyáját szerelemnek egykor, Üreset most, mint a téli fészek; Dalja tudja Isten hol barangol.

Trágár élccel hordja el magával Egy korcsmáros bájos hölgynek arcát; Majd ivószobára fog lenézni, Melyet hódolat melengetett át.

A lámpát meg egy tolvaj vevé meg, Melynél a bölcs éjeket virasztott, S míg az éjnek titkait kutatta, Élvezetlen hagyta a világot.

Óh szentségtörő, gyalázatos faj Sírokon vásárt nem félsz ütni? Nem lép-é elődbe a kisértet Melynek csendjét vad zajod elűzi?

Minden vágyad pár fillért keresni, S egy világnak romját árúsítod. Mért nincs megváltónk korbácsa nálam, Hogy szétverném ronda társaságod.

Vagy nem néz-e már e dőre földre, Aki nyúgodott a vas keresztnél? S a könyv asszonyának szent imája Nyom nélkül veszett-e el, mint a szél?

Tán az ágyat, e tündérvilágot, Eladák mivel megéhezének; Vagy megráncosodtak s arcaiknak Rózsájával elhervadt szerelmek?

Hát a bölcsnek észlámpája is csak Úgy aludt ki, mint kicsinyke mécse? A száraz lomb bájos nőnek arcán Önmagát már régesrég túlélte? - -

Más világ lép fel, ha mi leléptünk, Ami nekünk szent volt, gúny tárgya Veszne bár emlékünk is magunkkal S mit szerettünk, szűnk egész világa!