Hogyha képzeletnek szárnyain Visszaszállok gyermek éveimbe, Úgy hiszem, hogy más, hogy jobb világ S fényesebb a nap, mely ég felette,
Ottan látom cimboráimat, Lelkök mind megannyi tiszta forrás; Égnek tükre most, de egykoron Látom mindenik mi szép medert ás.
És tekintek újolag körűl, Hol lelek meg egy-egy régi képet, Merre folyt a jól ismert patak, Ért-e szirtet, ért-e dús mezőket.
Megtalálom egyikét megint Szűk mederbe zárva hajtni malmot, Míg a másik poshad, mert belé A pajzán sors köveket hajított.
Ott a veszteg tó lett sírja egy Szép folyásra indult kis pataknak, Mint erőnknek a köznapiság, S most vizéből marhanyájt itatnak.
Rég kiszáradt medret látok ott, Míg amaz tisztítva a csatornát Föld alatt foly. - S társa ékesen Mint szökő kút járja a bolondját.
A hatalmasok játékaúl Egykor oly rokon volt e kebellel, Most ha hallja gáttörő szavam, Még köszönni is alig merészel.
Rútúl bánik az élet velünk, Porba dönti ami felmagaslik Színén. - Ah, de vigaszúl [Olvashatatlan szó] Mégis amint egy arcban sugárzik.
Üdvöz légy, hölgy, gyermekévi társ! Lelked ép forrás volt még csak akkor; Áldást termő friss patakcsa most, Melynek árja dús virágmezőn foly.
Óh, a nő jobb, mint mi férfiak! Kis világa a szív birodalma, Melynek mint istenség édenét S kárhozatját is csak ő alkotja.
Messze zajlik tőle a világ, Melyben vérzik s küzd a férfi keble, Uralomvágy, hírszomj és erő Ismeretlen zúgván el felette. -
Cookies on Poetry Cove