Vadrózsák

Vad öröm volt, amit eddig éltem, Kábulás és mámor, semmi más, Mint ha bánatunkat hogy feledjük, Részegítve jár az áldomás,

S hogy szivünknek jajját átkiáltsuk, Felzengünk egy pajkos éneket, Elcsitítni véle azt a sírót, Mint a dajka a kis gyermeket.

Pásztortűz volt minden üdvöm, élvem, Mely a téli éjben pislogat - Elmelegszünk nála, hajh de éltet A pásztortűz semminek nem ad -,

Míg te jöttél, mint a felkelő nap, Elhalványult minden fényeden, Betöltéd a földet, s ámulattal Új ragyogványt láttam mindenen.

Érezém a rózsa s méh szerelmét, Érzém, árván, hogy nincs semmi sem. Szerelem szent lánca a mindenség, S benne mink is egy kicsinyke szem. -

És mint hogyha megcsókoltad volna E kebel vadon zengő dalát, Képzetemben minden e világon Oly dicsően szelleműle át.

Mért gyujtottál lángot e kebelben, Hogyha most hideg maradsz, leány? Mért tanítál meg forrón szeretni, Hogy kacagjad kínomat csupán?

Oh, mosolygj, mosolygj reám, leányka, Hidd el, néked jobban illik az, Megdöbbent talán a nagyszerű tél, De mi bájol, az csak a tavasz.

Meglep a szobormű is, - csodáljuk, Hogyha általlengi ideál, Nem mozdul mégis szívünk, hiába, Mert rokonvilágra nem talál.

Ládd, leányka, a nap, mely virágot Szül, hevével el nem égeti, Egy-egy harmatcseppet küld reája És a lankadót felélteti.

Nap szemed, s ha részvét harmatárja Nem hull rája, e kebel elég, S e neked nyíló érzésvilágot Tán kár lenne elrombolni még.

Óh leányka, nem szégyenled-é, ha Durva bérc kegyesb, mint kis szived, Akit Isten is már ízről-ízre Szerelemmel átmelengetett?

Nem remegsz-é, hogy megbánja, ennyi Bájt hiába mért pazarla rád? - Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra, Vígaszt nékem az a szikla ád.

Elpanaszlom, hogy bizony leánykám Azt mondá, hogy engem nem szeret. „Szeret” a bérc így felel enyelgve S felüdíti lankadt lelkemet.

Jó barát, te! ah tudom, csalódol, Sorsom oly bús, sorsom oly kopár, Hű szerelmem a hideg leánytól Viszonzásra többé nem talál.

„Talál” mondja újra a kegyes bérc. Gúnyol-é vagy jobban ismeri Édes titkát a leánykebelnek, S szebb jövőmet jósszó hirdeti?

Lány, ha oly hidegséget mutatnék, Mint minőt te játszol szüntelen, Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen Lángoló szív arra képtelen.

Kis sebet könnyű elrejtenünk, de A nagyot, ha elrejted, megöl; Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell, Meghalok, hidd, szenvedésitől.

Óh, ha volna rajtad oly hatalmam, Aminő van néked híveden, Megtanítanálak, hogy mi kín, ha Választottunk oly érzéstelen.

És mégsem lehetnék ily kegyetlen, És szenvednék ismét általa És szenvedném mind a kínt, amellyel A hidegség téged sujtana.

Rab vagyok, rab, kétség dúl szívemben, Sorsom élet-é avagy halál? Mondd ki, mondd ki, bármi az ítélet, Benne lelkem megnyugvást talál.

Csak világot! bár mutasson az majd Mennyet, poklot, mindegy már nekem, Szűnjék a sors szörnyű vajudása, - Ami jő, megadva viselem.

Mondd ki, lányka, mert mint lassu méreg Bú s remény közt a kétség megöl, Eddig tart erőm, itten hivék célt, Vidd tovább még, és keblem ledől.

Merre, merre, lányka, régi kedved? Hol van a pajzánkodó szeszély? Hisz te egykor egy kicsiny virágban, Lepkeszárnyban örömet lelél. -

Most komoly vagy, tévelygő szemednek Pillantása messze-messze jár, Mint hajósé, aki tornyosúló Felleget s partot kétkedve vár.

Mért remegsz most, hogyha felkereslek, Mint virág az őszi szél előtt? Bizalommal hajlottál szivemre És mosolygó arccal azelőtt.

Honnan, honnan e pir arcodon most, Míg szived sebesebben dobog? Tán szivednek titkos vágyu álma Az, mely bájjal tükröződik ott?

Ismerém lelked fehér zománcát, S hajnal arcod pirja rajta, lány, Boldogság hajnalja, s mégis a szív Nyúgalmának alkonya talán.

Bolygó fényt látok, leány, szemedben, Az szívedben kincset árul el. Süsd le, süsd le, óh már mind hiába, Szívem új, több-több tanúra lel.

Minden ízeden újabb kecs éled, S újat nem teremt többé az ég, Csak ha a természetben tavasz van, Vagy nőszívben a szerelem ég.

Óh igen, látom, szemed borúja Nem fellegzi már be e kebelt, Mert belőle szívárvány gyanánt a Szerelem nyujt édes békejelt.

Látnom téged és szeretnem egy volt, Óh leányka, honnan, honnan ez? Hisz különben ember e világon Üdvöt csak hosszú harccal keres.

Nem kérdeztem én, ki vagy, mi sorsod? Mit mocskított volna ily salak, Láttam lány vagy, ez nekem elég volt, Mert szerethetsz és imádhatlak.

Vajh, mi az, mi igy hozzád varázsol? Más tetszik, ha ez s az rajta szép, Rajtad arc, haj és szemek világa -- Nékem bájos, merthogy a tiéd. -

Nem tudom, hogy barnák-é a fürtök, Kék-e a szem, avagy éjsötét, Azt tudom csak, a kedves egészre Fényt az üdv legszebb sugára vét.

Téged Isten e szívnek teremte, És e szív azonnal megtalált, Amidőn nálad, mint régi kedves Ismerősnél, meglepetve állt.

És valóban, lelkünk ismerős volt, Istennél csak egyet alkotott, És hogy újra feltalálja egymást E világon, ketté vált legott.

S fájt félléte, kínzó sebében Vágyó hévvel nyugtot nem lele, Míg lelkedben azt most feltalálta, S önmagának jobb felét vele.

Mit csodáljam most már, hogyha régen, Még előbb, mintsem megláttalak, Édesarcú álomképeimben, Tiszta lánggal már imádtalak.

És ne mondd te se, könnyen hajolván Kebeledre, hogy hűtlen leszek, Nincs korán azt teljesítni, amit Rég végeztek a nagy istenek - -

Óh talán bűn is, ahogy imádlak, Keblem oltár, melyen képed áll, És kivűle az egész kebelben Semmi, semmi más helyt nem talál.

S hogyha képed elhagyná e szívet, Borzadok, mi űr maradna ott, Isten s emberektől elhagyottan Mint egyházból elpusztult romok.

Óh, de hogy lehetne bűn szeretni, Istenünknek rendelése az, Azt tanítja ég, föld, csillag és szél, Azt tanítja rózsa és tavasz.

Hogy lehetne bűn az, így szeretni, Tőle jő minden, szűmben mi jó, Érdemes lehetni birtokodra Küzd e szív, e fáradt harcoló.

Általad dülének el, leányka, Szűm hiú, hamis bálványai, Éretted tanultam még az Istent Is hálásabban imádani. -

S megtudám, hogy amit dőre keble Embereknek száz alakra tép, Mert nem bírja a dicső egészet, Áldásos erős egy istenség.

S bár te azt gyermekkebled hitével, Rózsakoszorúban tiszteled, Én kereszten vérző képletében - Óva áll ő mindkettőnk felett.

Te tanítál, hogy lelkünk fog élni, Mert a láng, melyet közénk lehoz, Nem fér e földnek gyarló körébe S visszaküzd az üdv sugárihoz.