Télen

Üdvözölve légy, mely itt terülsz előttem, Szép fehér világ a távol vándorától Nagyszerű fehér könyv, melybe gondolatját Isten írja, menten emberek mocskától.

Elveszett a mesgye, melyet kapzsiság vont, Mit kicsinyes tervvel emberkéz irányza; Hol az Isten ír a télben és halálban, Ott beáll a végzet szent egyformasága.

Csak az alkonyat von még bibor palástot Nyom nélkül sikamló szánomnak körébe, Nincs egyéb nesz, mint az ostorpattogás és Tüsszögő lovamnak kisded csengetyűje.

Szól a csengetyűcske félbe nem szakasztva Vidám dalt tanuló visszhangok szavától, Sir árván magában, mint halál harangja, Mely szegények sírján búcsuzó gyanánt szól.

És előttem a nap vérszinű golyója Oly borongó arccal ég, mint síri lámpa, Azt hinné az ember halvány fátyolában, Hogy tán elfogyott már minden hő sugára.

S íme a végső jel is le is tűne lassan, Mely a föld és ég közt állott még határúl, És egész világ egy órjás jég-golyó lett, Mely tán egy Titánnak épült sirlakáúl.

Árván elhagyottnak, idegennek érzi Itt magát a szikra embernek szivében, Mint egyetlen gyöngye éltető melegnek A sötét enyészet jegült tengerében.

Sűrűn kezd havazni, elborít mint hogyha Jőne a halál, hogy végkép eltemessen - Barna varju károg még csak a ködárban És követ - talán hogy a sirhoz kisérjen.

S mintha a sírlakra hantokat hánynának, Mind sötétebbé lesz a télnek határa: Az utat csak olykor egy bokrocska jegyzi, Szép fehér ruhában, mellékében állva.

S míg mellette a szán gyorsan elsikamlik, Súgár ágakat nyujt a bokor feléje; Gyönge fagyvirágot hullat arcaimra, Mintha hogy maradjak, esdekelve kérne.

S messze elszalad bár szánom a bokortól, A bokor még mindég integet utána, Mintha fájna néki, hogy magára hagytam S mintha mégis boldog utazást kivánna.

Most fenyőerdőbe visz magányos útam, Zölden állnak a fák, bár hó űl felettek, Mint mosolygó arcú ifju vándorok, kik A fagyos haláltól útközt meglepettek.

Itt-ott félig égett, barna törzsök állnak, Mint órjási rémek elnyujtott karokkal, Beljebb mind sötétebb - s a sűrű homályát Lelkem népesíti szörnyű alakokkal.

A fenyőágak közt búsan jajgat a szél, És a vad macskának átható sirása. Hah, de hát e fénypont, mely szemembe ötlött, Mit jelent? Azt hinném nyáron, fénybogárka.

S a kicsinyke szikra mindinkább kiválik A sötétből, mintha szinte nőve nőne, S íme a vadonban egy egész világot Látok, hogy melegszik és virul körötte.

Ebnek ugatása jő előmbe onnan, Mint honosb világból jól ismert, üdvözlet, Majd fehér füstoszlop a magas kéményből Int, hogy arra tartsak s a vándor pihenhet.

A kisded vadászlak ajtajában állok, Bent a kandallónál a család melegszik, Rég történtekről szól a jó házi gazda, Térdein figyelve kis fiúcska fekszik.

Fonva ülnek a nők, míg nagyobb fiúcskák A tüzet élesztik fürgén sürgölődve, Most pillantják csak meg a bejött vendéget, S üdvözölve jőnek nyájasan elébe.

A tűznél a legjobb helyre kényszerítik És kérdésre kérdést tesznek a világról, Melynek vad beszéde nem hat el idáig Melynek bus visszhangja lelkeikben nem szól.

Óh, csak egy nem kérdez, nem zajong körűlem, A serdülő lányka hátra áll szerényen, Hinnéd, hogy szobor, ha keble nem,dobogna, S élet nem beszélne lángoló szemében.

A kandalló végre lassanként kialszik, S a kiváncsiságnak kérdése kifárad, Elmenének tőlem mindnyájan nyugodni, Csak lelkem nyugalmat még itt sem találhat.

Ott ülök magamban, ablakomra a szél Jő kocogni, mintha irígyelne engem, S mondaná, hogy holnap újra a vadonba Űz a sors, hogy itt csak vendégként melegszem.

S én a hajadonra gondolok s utamra, Melynek pusztaságán e csendes lak vára; S gondolok éltemre, melynek pusztaságán Érek-e még ilyen csendes jó tanyára?

S íme ujra szürkül már a téli hajnal, Én nehéz kebellel végbucsúkat intek; Mint rég ismerősök a faház lakói Jó szivű áldással szánomig kísérnek.

S amidőn lovamnak kisded csengetyűje, Mint halál harangja, úgy konog előttem: Visszanézve látom a leánynak arcát Állni ablakánál égve, elmerülten. -

Óh leányka, látom-e még egyszer arcod? - Éltem vad út, mely ritkán visz virághoz. Hej, de a virágnak megmaradt emléke Éltem vadonára még soká varázst hoz.