Szélhárfa a költő keble, ha
Némán, magába zárva áll,
Sok szép daleszme szunnyadozva,
Mint a virág bimbója vár.
S ha illatos szél lenge csókja
Hoz rája rózsalevelet,
Megcsendűl ím a hárfa hangja
És zeng édes lágy éneket.
Ha jő az ősz fagyos szelével
És sárga lombot hord legott,
Gyászos rokonság érzetében
A hárfa húr is felzokog.
De hogy ha Istennek haragja
Viharzik a szent hon felett,
Mi hárfa volt, most vész harangja
És felsikolt és megreped.