Bimbók voltak érzeményeim Fejledezni kezdtek kelyhei - S vágyva lég és napsugár után Epedének a világba ki.
Ah, de olyan égető a nap S a világnak szele oly hideg, Megrettenve hogy virágaim Hő szivembe menekültenek.
Ez volt már csak korlátolt honuk, Vad fiúkként anyakéz alatt Tombolának ott féketlenűl, S tűrte a szív bántalmaikat.
Sőt elkényeztetett gyermekit Még szorgosabb gonddal őrizé, Hej, mert mindeniknek vesztével Ő lett volna csak szegényebbé!
Mostan számoltam már sorsommal, Nincs öröm, mely meglephetne még, S mely nyugalmam megzavarhassa, Nincs számomra olyan veszteség.
S hogyha nem nyíl is már több fűzér Halántékimon, hát mit tesz az, Hisz virága a fagynak is van, Hervadhatlanabb mint a tavasz. -
Zöldülő lomb az emberkebel, Melyet elkap a lét folyama; E folyó kövesít s a lombból Nem marad meg más, mint alaka.
Mindegy, szunnyad-é vagy meghalt már A szivnek indúlatserege, Bölcsőn és koporsón egyiránt Leng a béke védő szelleme.
S mégis - mégis - mért tolúl könyű Szemeimbe visszagondolva Az időre, melyben szívemnek Vére annyi harc között folya? -
Látom, látom, szenvedélyeink Könyve a szív, égessük el bár, Elhamvadott lapjain is még Minden szó olvashatón áll. -
Óh, a bú seb életfáinkon, Melyet a sors haraga hasít; Béheggedhet a seb, de mi sem Törli el mély forradásait.
Míg örömünk csak zengő madár Mely életfáinkon megpihen; Elröpül s elzengett daljával Többé emlék, nyom nincsen jelen.
Ah, de el veled hiú panasz! A lemondás tudományában Minden óra egy-egy tanitás, S szűm már benne jól előre van.
Igy van az jól, így kell lennie; Aki az életnek színpadán Nem szereplő már s műélvet les Tarka tömkelegéből csupán,
Azt ne hányja szilaj indulat, Jól isméri bár mindeniket, S amint egy vagy másnak hangja szól, Megisméri a természetet.
Igy van az jól, így kell lennie; A vezér, ki harcokat intéz, Nincs vér s füst vakított tömegben, De nyugodtan tiszta dombról néz.
S a költő ki alkotni akar Mint Isten világot, küzdje le Mind a szenvedélyt előbb, mellyel Új világát népesíti be.
Akkor aztán ő parancsoland A szellemnek, melyet felidéz, S mig kezében tartja gyeplüit, El nem ragadhatja őt mint vész.
Emlékének tárházaiból Választ renddel minden érzetet, Mint ruhát, melyet egykor viselt, S egyben vígadt, másban szenvedett.
S hogy ha kész világa, a tömeg Bámulattal mond: mi szép, mi hű! Nem tudja, hogy kedves halottjait Koszorúzta a megbékélt szű.
Cookies on Poetry Cove