Róma

Elrejtve áll a sír, körötte csend Csend, s pusztaság a néma láthatár, Porokba hullva zúg csak olykoron A sas tanyázta puszta ősi vár.

Körűl a rom vitézi fekszenek, Nincs vért, se kopja sírjok ormain, S villámlatok cikázva lengenek Behorpadott lakok határain.

Nincs vért, se kopja sírjaik felett S a hon nemtője: sírva térdepel, Míg szellemek hont lelve égbe szól Egyszerre szent honokkal esve el.

S a korcs fiú borús völgyekbe kél, Remegve szirtje vad viharjait, S borzadva nézve meg csak olykoron Vitéz apái csonka tornyait.

Nem értve, hogy honának átka az, Mely nyögve zúg a romba még felé, Nem értve: szent a hon, melyért egész Egy hős előkor vérét szentelé.

Vérét pazarlva gyermeki miatt, S most pártütő e magzat ellene Jégérzetével, míg körűlüvölt A vérező had síri ezrede.

S im énekelve jár a földmüves Müvelve vértakarta földeket, Más nyelvű szó, más keblű nemzedék Uralja hon! mi árva kebledet.

Kövek gyanánt suhintja messze el A szent emlékű hősi csontokat, Míg századoknak síri éjjele Födi, Philippi, szent halottidat.

Szánt, s nem gyanítja mily dicső e hely, Hol szent jogért elvérezett a nő! Míg érze fönlobogva akkoron, A hölgy; s honának áldza a dicső.

Mig keble egy hazát viselni bírt, S keblében annyi szép reménye élt, Elkorcsosúlt, s átkában: a haza Legrémítőebb síri átka kélt,

Lukrécia, óh hagyd e sírt el, óh, Lengd édesen körűl utódidat, Tanítsd a hölgyet érzni oly dicsőn, Ébreszd elszunnyadott leányidat.

És fölvirúland általad hazád, Mert érzni fog tanúlni a fiu A hős anyába - míg örökre vész A sírlehelte átkozott ború.

Nem lesz sirod sötét magányban itt, De fölkeres, s díszedre vágy a kar, A honni címer áll fejed felett; S a szent tavasz virága eltakar.

Hazád is újra fény hazája lesz, Magasra nyílnak büszke bércei, S a honni-vér takarta gyász mezőn Virítnak egy világ reményei.

Mosolyogva kél a véres ősi had Ha nagy apákra jő nagyobb fiú, Ha egyet esd mindenki érzete, És nem leend érdekletük hiú.