Miért kovályog fent a saskesely? Hová, hová száll a varjúsereg? Halottkisérő sompolygó sakál, Sirásodtól a puszta mit rezeg?
Homokbuckák közt kisded völgyfenék - Ölén némán, merőn egész csapat; Hafiz karjának súlya verte le, S bibort borított rá az alkonyat. -
Óh Szádi, Szádi, tündöklő valál, Mint ifjú, sugár, áldó és erős, Bámult tanácsban a vén, a leány Rajonga érted, rettegett a hős. -
Még látlak, amint büszkén jársz elől, Mint a villám sötét felhő előtt, Arcád az élet, öklöd a halál, Még hallom hangodat, a rémitőt.
Vajh látszik-é még most is kebleden A megfojtott oroszlán foghelye? Szorítod-é még ősi kardodat, Melynek halálangyal volt a neve?
Elnyújtva fekszel puszta homokon, Egész nemzetség ott hever veled, Jön a hiéna, varjú, saskesely Véredre szomjún, és el nem vered.
Gazdátlanúl száguld, nyerít lovad A pusztaságon, nincs ki megüli, Nyilad hever hiába, emberét, Ki idegét feszítse, nem leli.
Ki ás számodra sírt, tán a Számum, Ha majd fölödbe porhegyet emel? Ki fog virrasztni, tán a délibáb Mint röpke, csillogó halottlepel?
Óh vajh mi is, mi is e délibáb, Vágyó lelkednek halvány képe-e? Vagy szép Zulejka rejtett bánata, Mely felragyog, hogy sírodhoz jöve?
A dombokon még tegnap két had állt, Ma egy vigad, Hafiznak tábora; A nap lement, a hold sugáriban Daltól ragyog, zeng minden sátora.
Jó Szádinak csak hírét hordja szél, S nincs szem talán könnyet hullajtani? - A völgyfenék olyan rideg, sötét, Árván ülék elesttek árnyai. -
De ím mi az? mi hallgatag menet Vonul hosszan, sötéten ott alá? Talán dzsinek, kiket felvert a zaj, S vadabb tanyára a vérszag voná?
Elől Zulejka, vad Hafiz neje, Utána gyászos sorban hölgyei. ---- Hová, hová a vigadók közűl? - A hősöket sirjokba rejteni.
S amint jőnek, felröppen orvmadár, Csikasz sakál üvöltve csörtet el, De ott terem Hafiz s bőszen kigyúl, Szemébe vér gyűl, lángokat lehel.
,,Hol jársz Zulejka? - ordit messziről - Hát kóborolnod éjjel illik-e? Vagy itt is megkerested hősödet, Merészségét ki vérrel mosta le?”
Rettennek a nők, csak Zulejka nem, S magasztosan szól: „Őt megbüntetéd, Mint férfiú. - A nő temetni jött, Könyűm övé, hisz a mosoly tiéd!”
És ásni kezd. - Hafiz némán mereng, Mig az utolsó hanttal küzd a szél. - Talán azt hányja lelke: a mosoly, Vagy a könny-é az, ami többet ér? -
Csendben vonúl el ismét a menet, Utolsó ott marad, a szótlan úr, S menőben hosszú kopját díszül a Kiirtott nemzetség sirjára szúr.
Cookies on Poetry Cove