Sirodnál állok, kedves Pál öcsém, S könnyemre a sír néma, hallgatag, Ki hinné, hogy alatta mint enyém Oly zajgó szív s érzések nyugszanak.
Még tegnap egy vágy együvé csatolt, S lelkünkben egy szent eszménykép lakott, Még tegnap együtt küzdénk, fáradánk Megérteni az életcélokot.
Ma sír takar, szavamra nem felelsz, Mint aki pályázás közben leűl, S vetélytársára sajnálkozva néz Mért fárad olyan ernyedetlenűl.
A távol intő cél után, melyért Ő is hevült, de látván balgatag, Csalóka az, utközben félre áll S szemén könny ég, de szívén nincs harag.
Óh jaj, hogy így van, bölcsőnk és a sír Egy pont csak, mely körül futunk, futunk, S midőn lihegve összeroskadánk, Mindig csak a kis pont körül vagyunk.
Minden miveltségünk Bábel torony, Vágyunk felérni véle az eget, S hosszú fáradság, építés után Oly messze az, mint volt fejünk felett.
Mért fáradál te is hát, jó öcsém, Miért művelted hévvel lelkedet? Hogy ott légy, hol a gyermek és buta Kit véled együtt a sír eltemet?
Hisz azt mondják: egyenlők lelkeink, S az ember itt csak vendégként mulat, Ott túl feledve minden szenvedély, Játék, keserv, a sír felett marad.
Ah, úgy te többé nem vagy már öcsém, Erényeid, gyöngéid elhagyád, Mi a miénk volt, s amért szereténk, Levetkezéd, nem ismernénk reád.
Mi kötne össze, együtt érzenünk; Hideg s döbbentő a tökélyesség, Minden mi vonz, ami meleget ad Az ember keblében egy gyengeség.
Te más lény lettél, voltad elveszett, Csak a költőből él az, amit írt, Mint a lehervadt rózsáról viszen A röpke illat még mulandó hírt.
De a költő is halvány árnyképét Lelkének bírja csak kizengeni; S ezzel halálból szívvilágának Vajh mily csekélyke részét menti ki.
S hát még te, aki nem költél, öcsém, Burokban haladt köztünk lelked el, Veled mindent, mint hulló csillagot Nyom nélkül nyelt el a halott lepel.
Óh, mért él hát az ember, mért löké Az Isten egy percre világába, Hogy öntudatra ébredezve, az Örökkévalóságot átlássa.
Átlássa istensége szikraját, A roppant tért és a nyügöt nyakán, S mint trónjáról száműzött istenség Sírnál álljon meg percnyi lét után.
Vagy nem vesz el a munka és erő, De méltó bért túl mindenik arat, S mig szellemed magasb körökbe lép, A durvább lélek tőled elmarad?
Sajátjaul maradnak érzeti. Eszmék, kapcsok, miket kivíva itt, S lelkünk folytatja, dicsőülve bár Az életben megkezdett útjait?
Ez is szörnyű, kétségbejtő ez is, Enyészni jobb mint ilyen öröklét, Melyben még egy szál multunkhoz csatol S árnyat reá földünk emléke vét.
Vagy a gyermek, ki itt sem élvezett Ott küzdjön-é fel, s küzdjön büntelen? S ki van, kinek nincs gondolatja, mely Pokollá lenne örök üdvében?
S te is, ki itt már felküzdél öcsém! Hogyan türöd majd örök éltedet? Te, akinek tett volt egész valód, A nyugalom halál leend neked.
Ha látod a lányt, kit szerettél itt, S lelkeddel oly rokon lénynek hivél, Hogy testben agg, lélekben halványúl S a köznapiság mocskában alél;
Ha látod vészben, kiket szeretél, S óvnod, vezetned őket nem lehet, Ha köztünk napról-napra mindinkább Hanyatlani látod emlékedet;
És látod a hont, a jogot és erényt Vérezve, s nem siethetsz védeni: Örök léted örök keserv leend S enyészetért fogsz csak könyörgeni.
Cookies on Poetry Cove