Ősszel

Tán már elázik a világ, Úgy pocskol kint az őszi esső. Az ég mint szürke remete, Egykor örömnek embere,

Mostan bűnbánatos kesergő. A fákon sárga lombcsomók Víztelve már alig fityegnek, Csak úgy hajol, görbűl az ág

Alattuk, míg mint cimborák, Végkép elázva földre esnek. Abroszba burkolt némberek Szaladnak végig a híg sáron.

Jól el van dugva a fejek, De lábikrájuk bánja meg, A pap nekik már megbocsásson. Egész udvar konyhába gyűl,

Pipára gyujt ez, az melegszik, A tűz vigan libeg-lobog, A lány kacsint, a vén morog, S a munkás gondot mind felejtik.

Loncsos kuvasz rázkodik a Pitvarban és ásit bujában, Én is szintúgy megkívánom, Oly átkozott az únalom

Az embernek így egymagában. Száz mértföld most szomszéd, barát, Nem is tudom van-é még ember, De íme ostorpattogás -

Utána lassu caplatás -, Kapumba, lám-e, kocsi hajt fel. Gőzölgve áll meg a fogat, Míg a kocsis nagy néha mordúl,

Kibontakozni alig bír Bundájából, s ez szinte sír - Kedves komám a tőszomszédbúl. Hová lett most a rút idő?

Nem gondol arra senki többet, Minden sürög, tetszélkedik, Vajjon kedve miben telik, Nyaggatja, kémli a vendéget.

A kandallóban tűz lobog, A pipa vár s mit a ház adhat, Mindennek a legis java, S mi a kevés borsa-sava,

A jó sziv, illeti komámat. Besompolyog a vizsla is Gazdájáért fontos személy ma, Tudtával van, hogy ünnep ez,

Vadászó bajtársat keres, S jő ismerős barátkozásra. Majd megered kérdés, beszéd, Komoly s vidám tárgy tarka-barkán,

Míg lesz kedélyes hallgatás, Csak néha perceg a parázs És a tücsök ciripel halkan. Úgy látszik, hogy zeng éneke

A tűzhely játszi tündérének, Száz ábrándkép körüllebeg, A pipafüsttel, s édesek Az eszmék, melyek ekkor jőnek.

S bár senkisem szól, mindenik Oly jól mulat mégis magában, A gondolat is jobban foly, Ha tudjuk, hogy velünk gondol

Rokon lélek - meleg szobában.