Nyári napnak ragyogó hevében Nyugszik Andor, hűvös bükk alatt, S elmerengve színes lombon által Nézi a játszó sugárokat,
S ím megnépesül körötte a tér, Jőnek fürge, kisded szellemek, Hall zenét, hall suttogást a lombban S táncot lát, melyben keringenek.
Rózsa kelyhében ring ott a tündér, Itt szivárványt sző a gyep felett, Mosolyogva búv ez a sürűbe, Mert a másik pajkos cselt vetett.
Ott rovarszárny kisded csolnakában Szállnak által a légtengeren, Itt a napsugár fényes szalagján Lejtnek fel-le, fürgén, sebesen.
Harmatcseppben, mely virágon állt meg, Mossa keblét pici kis leány, Csipkés pókháló törűlközője, És ruhája tarka lepkeszárny.
Vágytól égő szemmel les feléje Pajkos szellem a lombok mögűl, És előbb mintsem fölkészülhetne Már forróan öleli körűl.
A csermelynek habzó tűkörénél Fésülködnek tündér alakok, S ékül kapkodják a gyöngyöt, melyet Partra szórnak a zúgó habok.
Fent a fának sudarán enyelgve Csalogatják a kis gerlicét, És kacagják, hogyha jön s párjáért Hasztalan, hiában nézdel szét.
Majd a bankát csalják fáról-fára S ugatással ismét elverik, Majd az elfogott méh kis lábáról A mézet rabolva eleszik.
El-eljönnek szunnyadó Andorhoz Is, tipegve lépdesvén körűl, Majd repülve donganak fölötte, Vidám kedvvel, ernyedetlenűl.
S hullatnak rá friss viráglevelkét, Súgnak néki szép tündérdanát, Majd virágnak szirmával csiklandják, Majd csókdossák forró homlokát.
És amint szellőként elsuhognak, Lát Andor száz bájos alakot, Rosszul óvott hókebelnek halmát És ki tudja mit nem láthatott?
Hévvel nyujtja karjait utánuk, Hasztalan, mind elsikamlanak, Míg pajzán cirógatásaikkal Vissza-vissza térnek újolag.
„Most, most megvagy” - mond Andor, fölébred S kedvesének nyugszik kebelén. Hő csókkal hajol ez homlokára, S napsugár reng a bükk tetején.
Téli éjjel, tomboló viharban Andor ismét ott a bükk alatt, Vándorbot van reszkető kezében, Elméjében száz bús gondolat.
És az erdő kezd szörnyen recsegni, Eltördelve hull alá az ág, Ordít a vad, fú, üvölt, szól a kürt S fent a légben hajtnak a kutyák.
Messzebb, messzebb már a rémvadászat, S hallik sírás, fájó, reszketeg, A fák sudarán vonulnak végig Mint szél, születetlen gyermekek.
A sírásra rémkacaj felelget, Légi úton a boszorka száll, S merre elmegy a farkas vonít rá S a bagoly odván huhogva vár.
Mostan távol falvak éjharangja E vadonba rezgő szárnyon jő; Megszűn a vész, s a halál csillagja A halvány hold kél, mint gyászos nő.
Szemfödőt terít ezüst szálakból S fest reá száz rémes alakot, Száz kisértet reng fehér palástján, Melyet a sötét éjre adott.
Kezd a föld reszketni, ingadozni, Sírok nyiladoznak mindenütt, És kilép, ki tegnap ment aludni, És ki ezredévig ott feküdt.
Ennek még fogát ajak borítja Koponyáján leng még ritka haj, Annak kígyó űl üres szemében, Rothadó bűz ajkán a sohaj.
S kezdenek dalt, táncot a halottak, Daljok hörgés, táncuk csörtetés; E tivornya a velőt fagyasztja Andor csontjában, ki némán néz.
A középen mostan domborult föl Új sír, rajta ifjú lányka űl, Arca halvány, mellén vérző seb van, Kebelére kisded gyermek dűl.
Oly hideg kép, olyan szótlan és bús. A nő reszket és Andorra néz, Mig körűle kacagó rémkarból Nyúl feléje száz velőtlen kéz.
Árnyékbort kinál ez árnypohárból Míg amaz táncsorba vonja őt; Andor szíve mozdul, s védni indul A felejtett régi szeretőt.
Ráborul, hogy keblével födözze Eszmél, s ím kopár siron hever, Téli éjjel, halvány holdvilágnál Lelkének ezer rémeivel.
Cookies on Poetry Cove