A fáradalmas nap s a csendes éj Csatában állnak kék bérceknek ormán. Kiomló vérök a gyors fellegek Ezüstös szárnya szélein ragyogván.
Mint hogyha ember kétkedőleg áll, Remény, lemondás lesz-e harci bére, És szíve vérzik, míg a csendes éj Szét nem teríti szárnyait fölébe;
És a heves nap nyomdokába jő Szelíd emlékek rezgő holdsugára, Vérző sebünket bémerítve a Mosolygó búnak enyhe harmatába.
A bérc lábánál messze rét terűl, Kaszák pengése elhangzott felette; Csak a patakcsa suttog halk zenét, Ha tükörébe kis virág hajlik be.
S tovább siet, mert messze, messze még A tenger, melynek keblén béke várja; Mellette a pór lassan lépeget, Miért sietne, kis falvát ha látja.
Eléje jő már enyhe szelleten Az estharangnak reszkető beszéde, S levont süveggel mén a pór odább, Úgy érzi, mintha szentegyházba lépne.
És a beszédet kezdi érteni, - Lágy szellö suhan forró homlokán el, Felszárogatja azt, majd harmatot Hullat, majd ismét illatot ragad fel.
Kigyulnak e közt itt-ott kis tüzek, Sir a furulya és kurjong a pásztor, A nyáj kolompol, tüsszög és legel, A visszhang ébred ostorpattogástól.
Száll zsongva a sok esteli bogár A tűz felé és egyre-egyre koppan - A denevér cincogva surran el Mint sejtés félig körrajzolt alakban.
Majd a brekeke ébredez körűl, Mindent betölt és egy rezgésbe olvad, Elkábít, mintha a föld szelleme Felköltött volna minden kis fűszálat.
S e szívverést csak egy hang zengi át, Az életzajból egy dal zeng csupán ki, A csattogányé utca-hosszan ím, S a dalt az ifju nép dallal kiséri.
És mintha a szent béke, mit lehel, Egész világon széjjeláradozna A föld és ég, e régen elszakadt Két testvér is, dűl egymásnak karjába.
Az ég földünknek gyászát ölti fel S ezen csillagként égnek fénybogárkák, A méla hold a frígy apostola, S ezüst sugári azt összébb csatolják.
A pór előtt áll most már a falu, Előtte mennek bőgő marhanyájak, Meg-meg ritkulva egy honos kapun, Mig körmeik porfelhőket kaparnak.
S a porfelhőben fel-feltünedez Egy-egy háztűz vidám fellobbanása; A tűz fellobbant, mert bogárszemü Menyecske rőzsét most rakott reája,
Melléje téve szépen, rendesen Mázos bögrékben a szűk estebédet, S kis gyermekével karján a söpört Udvarra megy, hogy várja ott a férjet.
A font kapun most tért be a tehén, Vidáman menve a nagyobb leányhoz, Jól tudja már, hogy simogatja majd S kicsiny kezében néki sós kenyért hoz.
Mig a pajzánabb, a vadabb fiu Dobogva jő a tüsszögő lovakkal, És a csikorgó gémnek vályuján Meg-megkinálja most huzott itallal.
Szent egyszerűség, boldog kis világ Hol együtt él még Isten, ember, állat - Csak lépj be - akit ilyen rév fogad, Ah, annak lelke nem, csak teste fárad.
A kis menyecske csókkal jő elé, Mögötte szűköl a házacska őre, Az örvös eb, és úgy tolakodik A zajgó kis család vidám körébe.
Majd a kis lakba nyit be a család, Az estebéd már párologva várja, A gazda osztja ki a kenyeret, A házi asszony áldást ad reája.
Mesét hallgatnak aztán a fiúk, S ki mit tapasztalt az nap, elbeszéli; Odább vetetten áll a tornyos ágy, Melyben még élnek tündérhon regéi.
Felette testvér fejdelmek gyanánt, Az álom és a szerelem honolnak; Testvéreül csókolják a nyomort A dús szerencse választott fiának.
Cookies on Poetry Cove