Nabukodnozor álma

Bíbor trónon nyugszik Nabukodnozor, Forró homlokára rableány hajol, Csilla, ámde ajkán míg mosoly lebeg, Könnyben forrnak a szép éjsötét szemek.

Távolabb karének zeng, aztán eláll, Mert elszenderűle trónján a király. - Ah de hát mi lelte, szörnyen felkiált, Görcsösen hánykódik, verve homlokát,

Majd meg lelkendezve izzad, tőrt ragad; Lássuk szinről-szinre a rém-álmokat. Hirnök jő vágtatva s mond: „Uram király! Legszebb országod nyílt lázadásban áll.”

„Nincs-e hősi sergem, fel hát, fel velek! Pusztítsák el mind, kik pártot üttenek.” És jő másik hirnök: „Irgalom uram! Minden országod már fegyverezve van!”

„Úgy hát vesszenek mind, mind ha pártosok, Vérrel írom rájok, hogy király vagyok.” S harmadik hirnök sápadtan liheg: „Sergünk tönkre verve semmisűle meg!

Halld, óh halld király mint zúg a nép dühe, Már a vár bástyáit dönti, rontja le.” „Úgy tehát Isten vagy ördög bármi légy, Aki népet fékez és koronát véd,

Jőjj segits te, hogyha minden elhagyott, Mert még szolgahad hoz ránk gyalázatot!” S a trón mellett ím egy szellem megjelen, Arca hajmeresztő, olyan idegen

S túlvilági hangon ekképen beszél: „Rendelj s megleszen mind, amit rendelél!” „Irts ki, irts ki, kérlek, minden pártütőt!” Gúnymosollyal hallja a védszellem őt

És a felkelt népre szór villámokat, S a nép halva fekszik a bástyák alatt. Megkönnyült kebellel néz szét a király, Amint védnökével a várormon áll:

„Mondsza, drága szellem, nyugtom lesz-e már, Vagy megint új küzdés új veszélyre vár?” „Nem pihensz meg, amíg élnek özvegyek, Új boszúlót s pártost, hogy neveljenek!”

„Óh hát rajta, rajta, sujtsd le őket is, Látod, mond a zsarnok, szűm csak benned hisz; Majd ha országom mint nyílt koporsó áll, Melyből csontüreggel néz ki a halál,

Trónom biztosan lesz, nem kél ellene Senki!” S amint mondta, minden úgy leve. Elvadult megyéken ember nem lehel, Szürke égbe száll a sirnak bűze fel,

Légi útjából a kis madár lehull, Mérges dudva nő a kert virágaul; Mint halotti ének, zúgva sír a szél, Pusztákról ha hangos ház-sorokhoz ér,

És hol a jólétnek csendes fészke állt, Most vérengző vad tart ronda lakomát. A zsarnok végig jár országán, vele Biztató gyanánt megy védő szelleme,

Minden lépten sárga csontba botlanak; Mellettök zörejjel hullnak a falak. Ámde a vadaknak tápjok elfogyott, S dühhel támadják meg a vad zsarnokot.

Jó, hogy a védszellem helyt áll és legott A vérengző csorda halva összerogy. Majd messzebb ballagnak, szótlan, csendesen, Fázni kezd királynak lelke mélyiben. -

Most bércekhez érnek, ott a visszhang él, S a jövők léptére álmából kikél. „Gúnyolsz tán?” kiált az ingerült király. A szellem legyint és a visszhang eláll.

Dermed a király és már-már félni kezd: „Menjünk - úgymond - lelkem már nem bírja ezt! Nézd merő halál van, ahol úr vagyok, S fent gúnnyal ragyognak a nap s csillagok.”

S ím alighogy mondta a szörnyű szavat, A nap elborúl, a csillag elszalad, S míg őrjöngő szemmel bámul felfele Sírként tátong rá az ég végetlene.

„Vissza, vissza, ordit a megtört király, Dísztermemben engem bíborpárna vár. És hű udvaronchad elmosolygja majd Homlokomról mind e fejedelmi bajt!”

Ám hiú szavára a szellem nevet: „Amit vágysz, aligha ottan megleled!” - „Szellem, légy kegyelmes, kérlek térdemen, Hogyha rosszak is, hagyd őket meg nekem,

Vagy trónomnak átkos, bíbor pamlagán Kínzóbban mint ellen, öl meg a magány!” „Késő, mond a szellem, ím itt fekszenek, Téged oltalmaznak felsőbb végzetek.”

„Óh szörnyü kegyesség, óh jaj hát nekem, Ah de nincsen-é meg Csillám, kedvesem? Ő hivem tudom, nem csalnak ily szemek, Nála egy világért kárpótlást lelek!”

Mond és Csillájának hő ölébe dűl - - Hah! de mit sikolt föl oly kegyetlenűl? Míg rengő térdekkel eszmél újolag, Csilla ellebbent már, mint fátyolszalag.

S áll búsan magában pusztaság között A király, csontokból épült trón fölött; Kér társúl magának kígyót, tigrist kér, Csakhogy bármit lásson, ami véle él.

Hasztalan! védője is elhagyta már, Nincs mitől még óvja, trónja bizton áll. És nem mer kívánni, tudja minden vágy Ép oly vérnyomot, mint rabló tőre hágy.

Összerogy, de a föld, melyet átölel, A szörnyű fiúnak nem anyakebel; Megrendűl alatta és nagy hirtelen Óriás koporsó ürjévé leszen,

Végtelen eséssel szállva véle át A csillagtalan nem múló éjszakát. S hasztalan zokogva kér enyészetet Őt védik hatalmak, felsőbb végzetek.