Mint annak aki szomjún
Nyúl tölt pohár után,
A lángbornak zamatja
Elvész haszontalan,
Ugy az ifjú sem élvez;
Az élet öröme
Lángtól égő szivének
Csak szomját tölti be.
Mint kincsásó bírvággyal
Csak aranyat kutat
S gondatlan eltapodja
A kis virágokat,
Ugy az ifjúnak fenn jár
Korlátlan képzete,
Míg az öröm virági
Hervadnak körüle.
Mint pályabér után a
Szerény hiába les,
Mert az a vakmerőnek
Kivívott bére lesz,
Ugy az ifjú sziv is csak
Eped, vágyik s nem mer,
Míg késő bánatával
Rádásúl gúnyt is nyer.
Én már nem érzem többé
Ifjak mohó szomját,
Becsűlöm hát és ízlem
A lángbor zamatját.
Én már hiú vággyal nem
Keresek aranyat,
Minden virág illatja
Nekem hát élvet ad.
És hála Istenemnek
Nem is vagyok szerény,
Amért más is pályázhat,
Mért ne legyen enyém?
Most már tudnék élvezni,
Csak most már igazán,
Midőn, hajh, nemsokára
Már nem lehet talán.