Virág fedett vidék ölén
A rózsagally között
Kecses fuvalmka lengedez
Tavasz zephir fölött.
Mosolygva néz a tiszta ég,
Vidám a völgy szine,
S dicső arannyal ébredez
A hajnal élete.
Kelhébe gyöngyöt áldozik
Feléje a virág,
Magas dalokba hangzik el
Az ébredő világ.
De ím az árnyba sír fölött
Mi hölgy sohajtozik
Komoly ború takarja el
Halványos arcait.
„Mi kín leányka mely gyötör?
E szem gyönyörre van
Teremtve, nem aludni el
A kínnak áriban.
Talán e sír anyád fedi
Szerette gyermeked?
Kiben gyönyörrel őrizéd
Minden reményedet.
Talán a kedves életét
Elorzta e halom.
Irígyen, és e kincsedért
Gyötör bú, fájdalom.”
„Borist takarja hajh e sír,
A kőkemény magyart,
Kit nemzetével egy napon
A mély sír eltakart.
De nem siratja vesztemet
Szemem te jó utas,
Dicső! ha férfit sírba vitt
Hazájáért a vas.
Nem bánom én egy életem
Csillagzatát - veszett
Honomnak adta csak e szív,
Mit adni kelletett.
De azt siratja: hogy veszett
Hazámnak, és nekem
Annélkül óh, hogy az dicső
Sirján szabad legyen.