Skip to content
1823–1864

Megnyugvás a sorsban

Imre Madách

Istenem! mond a szirt, mért teremtél Itten állni századokon által? Korbácsolva a habok dühétől, És csatázva a tengerviharral!

Vészredőzött homlokom kopáran Áll, nem érzem a tavasz virágit, Villám látogat csak, míg körűlem Mindenen hő napsugár világit.

S ím, amint ekkép panaszol a szirt, Messze földről szállva jön a fecske, Szárnya lankad és lejjebb hanyatlik, - Egy perc még! s a tenger eltemette.

Ott áll a szirt, mint állt ezredévig, A madárka megpihenhet ormán S háladalt mond, - fészkéhez legottan Új erővel messzebb vándorolván.

S a kopár szirt nem panaszkodik már, Ezredévre van vigasztalása: Öröme a dal, s a végezetnek Végtelenje - szent megnyúgovása.

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.