Bocsásd meg, nő, ha egy percig hivém,
Hogy boldoggá lehetnék általad,
Bocsásd meg, egy percig ha feledém
A szigorú társas szabályokat.
A költő lelke olyan idegen,
Oly fájó e mesterkélt föld felett,
Hogy oly rokonlelket, minő tiéd,
Találni rajta szinte jól esett.
Feledtem, hogy férjed van, és a férj
Egész valódhoz tart igényt, jogot,
S mint bányarém, nem érti bár becsét,
Lezárja a gazdag kincshalmokot.
Feledtem, hogy nő s férfiú között
Nemesb viszonyt nem tűr el a világ,
De balgaságát aki kacagom,
Ez egyszer nem tűröm, rajtad ha rág.
Inkább, mintsem, hogy üdvöt adj nekem,
S rágalmazó nyelv vegye fel neved,
Inkább, mintsem hogy lássak esni rád,
Óh nő, egyetlen kétkedő szemet,
Egy csók mézét ne szívjam síromig,
Forduljon ajkamról ki a pohár,
Vesszen ki a költészet bája ott,
Hol lelkem árván, elhagyatva jár.
Isten veled nő! - ládd, nyugodt vagyok,
Nem látod, hogy mosoly van ajkamon?
Szenvedjek én, de te ne tudd soha,
Mi mély keblemben a bú, fájdalom.
Higgy könnyelműnek, rossznak higgy, ha kell,
Hogy ily hamar feledni tudtalak,
Hidd, hogy nem voltam hozzád érdemes,
S keblem kirablott, hangos puszta lak!
Így elválásod tőlem könnyű lesz,
Míg hogyha tudnád, mily kínt szenvedek,
Tudnád, hozzád mi érdemes vagyok,
Tán megsiratnának e szép szemek.