Ki a hegyekbe ment a társaság, Én is menék a kedves nő karán, Lassanként elmaradtak társaink, Magam maradtam a nővel csupán.
Gyérült szavunk, míg aztán néma lett S nem vettük észre, oly sok gondolat Lengett körül - hallgattuk s azt hivénk, Szívünk verése ad nekik szavat.
És párbeszédnek hittük a szelet, Mely ágak közt csevegve suttogott, És a madárnak búcsúzó dalát És a naptól a végpillantatot.
Ott állottunk végtére a tetőn, Ő elfuladva rám nehezkedett, Kéjjel szivá fel az üde leget, S az illatos viráglehelletet.
Karomban érzém szívveréseit Enyémmel együtt és úgy képzelém, Hogy a kedves lélek tán érzi mind, Amit csak érzek, amit vágyok én.
A nap lement már, minden hallgatott, Csak a tücsök tölté az estet el, Mint a természet szívverése, mely Velünk dobog, velünk érez, lehel.
Lábunk előtt a völgyben köd feküdt, Ugy állottunk, mint vízözön fokán, Megszűne minden, minden elmaradt, Ketten maradtunk életben csupán.
A vallomás már ajkamon vala, Szakadt a köd, megláttam a falut, Eszembe jött minden pánt és kapocs, Melytől a lélek mindhiába fut.
És mégis, - óh, a perc hatalma nagy, Aztán akármi is kövesse bár, Egy átélt üdvösséges perc után A többi lét küzdelme sem nagy ár. -
Arcára néztem, és az angyalarc Megbírja a bűnöst tisztítani, Megdermedt ajkamon a vallomás, Nem bírtam, ah, csak felsohajtani.
Busan vezettem őt hazafelé, De bánatomban is vigasz vala: „Boldog vagyok így is, mert szeretem, S ha megtudná, szenvedne általa.”
Cookies on Poetry Cove