Lót

„Térj meg, térj meg végre, megrögzött gonosz nép, Istennek haragját hirdetem tinéktek, A viharnak szárnyán jő már, jő a felhő, És halál villáma a felhő kezének.

Nem halljátok-é, mint zúg szörnyű utában, Erdőket forgat ki százados gyökéből, Láng lehelletétől a tenger kiszárad, S a puszták királya, az oroszlán eldől.

Térjetek meg, végszer intlek, térjetek meg!” Így szól Lót próféta Sodoma népéhez, Haj, de a magasból suttogott tanácsot Csak gúnnyal fogadja és hitetlenűl ez.

„Jőjj hát, jőjj, s kövess te, mond aztán nejéhez, Jehovának súlyos karja fekszik itten, Elpusztúl e város, elvesz a hely is, hol A próféta hangját gúnyolák merészen.”

„Jaj, mond ez, hazátlan vándoroljak-é el, És egész világom veszni hagyjam-é itt, Társnéim, virágim, a szülőknek sírját, S gyermek éveimnek játékos vidékit?

Itten hagyjam-é a tűzhelyt, csendes házat, Vesszen-e múltammal a jelen s jövendő, Amin e kebel függ minden, s számüzésben, Szívvilága nélkül mit tegyen hát a nő?

Nem, nem, menj magad Lót, neked élned kell még, Téged Isten szentelt eszközűl választott, Prófétája lettél, s hogy hirdesd az ígét, Melyet a sors rád mért, tűrnöd kell a sorsot.

Óh de engem hagyj itt!” „Jőnöd kell” felel Lót, S a nőt átkarolva vonja el magával. Küszöbön vannak már s még egyszer lezárja Mindkettőt honérzet, rejtélyes pántjával.

Egy percig könyű ég Lótnak is szemében, Nem szól és kis házán, kis kertén körűlnéz, Aztán összeborzad, s újra menni indúl, Mintha mély álomból rázná föl erős kéz.

S ím, mely a próféta csarnokán épített, Mintha könyörögne, zengni kezd a fecske. Távol a felhő zúg. „Menjünk, menjünk”! mond Lót, Vonszolván a nőt, ki mégis küzd remegve.

„Óh mint dúl, óh mint forr az egek tüzárja, Halld a nép őrjöngő, elhaló sirását. Lángtenger már minden, itt-ott egy torony még, Mint sötét kisértet, tartja fel folyását.”

„Hát fecskénk, mond a nő, a dalos kis állat, Elvesz-é az is? Hejh, Isten őt mért sujtja?” „Ahol esni kell a büszke palotának, Ott a fecskefészek a sors áldozatja.

És midőn felírják a toronynak estét, A fecskére nincs gond, az el van feledve. Óh de jőjj, kövess nő, s hátra ne tekints, mert Kebled e rettentő képtől megmeredne.”

„Hadd meredjen s vesszen együtt kis körével, Hadd feledjék azt is, mint a fecskefészket, Csak te élj és szenvedj, mint igaz próféta!” Ezzel hátra fordult, s iszonytól kővé lett.