Győztél hát felettünk, nagyvilág,
Vad zajoddal, kalmár számolással
Elriasztád álomképeink,
S várod még, hogy felvert szíveink
Megköszönjék, amért megraboltál.
Óh, ha üdvünk álom is vala,
Mért nem, mért nem hagytad azt nekünk meg?
Nagy volt benn az ember, a világ,
Jó, színesb minden kicsiny virág,
S így, való vagy álom volt-e, mindegy.
S mit nyujtál dicső álmunk helyett?
Hej, fagyos lehelleted, világ te!
S hogyha valami még kéjt szerez,
Az csak a mult szent emléke lesz,
S benne a szív eltépett szerelme.
Hát bucsúzzunk! Óh nő, ládd, e szív
Utadra áldást kérni nem hagy.
Ilyen önző, ládd, a szerelem,
Hogy ha boldog nem lehetsz velem,
Jól esik tudnom, boldogtalan vagy.
Hisz csak addig vagy boldogtalan,
Míg szívedben teljes fényben állok.
Míg szeretlek, én is szenvedek,
S inkább, hogysem elveszejtselek,
Verjen engem síromig vad átok.
Kedves lesz nékem, tanújeleűl,
Hogy szerelmünk törpén nem fogyott el,
Halvány holdként észrevétlenűl,
Ám miként virág, fa, mely ledűl
A viharban, legdúsabb díszében.