Mondod, hogy én ébresztém szellemét A költészetnek kebledben, barátom, Jaj néked és jaj nékem úgy, soha E bűnt magamnak én meg nem bocsátom.
Mért nem mondám hogy démon, üzzed el Mely szívered kiszijja, sírba fektet S békés polgár, jó férj ki lehetél, Kis tűzhelyedtől mély örvénybe kerget.
Mért nem mondám, hogy mint a bányarab Míg kincset ás a költő a világnak, Halványan kincsrakásai között Csak bánatot, csak kínt szerez magának.
Tán felköltöd majd halvány Cassiust Hű Brútusával új és szent csatára? Óh, hagyd nyugodni, mért ébredjenek A gyáva nép bilincsének szavára.
Azt lássák-é csak, hogyha olykor egy Magasztos lélek méltóan cselekszik, Addig rágodnak rajta a henyék Korcs felfogással, míg átoknak érik.
És elpirulsz előttük önmagad, Hogy ténta csak mit szent harcokban ontasz, S míg a világon bűn, önkény uralg, Nyugodt lélekkel rímelhetsz, dalolhatsz.
Avagy költesz magasztos érzeményt? Kacag az ifju, a leány nem ért meg; Csalt érz, sír, fűzérért eseng, És meghajolsz az emberek bünének.
Jaj, hogyha ugy van, vessed el neved, Az árva lantot meg akaszd fűzfára. De nem, nemes szűd nem kér tapsokat, Lantodnak égből szállt alá varázsa.
Szent a költészet, mely égből jöve, Az élettenger egy mentő naszádja, Hová még lelkünk szabadulni bír, Ha a mocskos hab majdnem elragadja.
Tündérsziget, hol még erény honol, S az édennek leng tiszta levegője, Melyben minden tárgy fényesebb, nemesb És a göröngy is át van szellemülve.
A harmaton, mely a pór lábait Áztatja csak, bájának reng varázsa, Ő súg a szellőben titkos danát, Mely ellen a pór bundát vesz magára.
Ő leng a harcok zászlaja felett, Hogy rongyai szentelt dicskörben állnak, Ő nemesíti győztes homlokát E kéjet karddal megcserélt parasztnak.
Ő az, mi lánykánk homlokán ragyog, S igéretet varázsol bájkörébe, Mi az oltárnak ég feszűletén S vigasztalást mosolyg a szenvedőre. -
A költő Isten kedves eszköze, Mely által halhatatlanságot oszt szét, A mult örökségét ő óvja meg, És a távol jövőbe jós sugárt vét.
Óh, hát kövesd szivednek istenét, Légy költő felfogásban, gondolatban És mint Isten te öntesz szellemet Oda, hol nélküled csak rossz göröngy van.
Országodon a nagyság és erény, Mit az imént csak gúnyolt a tömeg még, Mint megláncolt oroszlán széttöri Bilincseit, s a gúnyolók remegjék.
Cookies on Poetry Cove