Két kérő

Ősi vára kerti lúgosában Szép Ilonka énekelve jár, Két kérő van a leány nyomában, Mindkettő élet, halálra vár.

Tihamér az első, kardvasán még Megvert ellen vére párolog, Homlokán még szomjú bosszuláng ég, De szemén a szerelem ragyog.

„Lány szeretlek, - mond, - de hallga, hallga, Új csatára hív a harci kürt, Hogyha szebb nap kél majd a hazára, Kél-e arra is, ki érte tűrt?”

A leányka némán szemlesütve Másik kérőjének int legott, Mintha mondaná: „Kinek szerelme Méltóabb lesz, én azé vagyok".

A világ nemtője volt a másik, Most visel hímes tavaszruhát Illatajkán napsugára játszik, Érzésinek szót madárdal ád.

„Lányka! véres kard nincs birtokomban, Engem áld csak s nem fél senki sem, Frígyemben csak egy szent bűverő van, S minden lépted rózsákat terem.”

Mond a nemtő, - s újra várva-várnak, A hősben kél száz nagy gondolat, Míg a nemtő a kedves leánynak Lábához szór bájvirágokat.

Ilka felvesz a büvös virágból, A nemtő már-már kéjtől remeg, A leány füzért köt, ajka nem szól, Ámde a hőst koszorúzza meg. -

Újra felgyúlt a nemzet csatája Kétségbeesve, Tihamér is ott, Fűzéréért harcol-e, ki tudja, Jobban, avagy védve népjogot?

Ekközt megvetés sebével űzve A nemtő is hervadozni kezd, Minden nappal egy-egy bája tűn le, Egy-egy sugárt minden óra veszt.

És midőn a harcmező porára Együtt hull alá hős és füzér, A nemtő is halvány őszre vála, Az elhalt dalja csak zokogva él.

Ősi várnak ablakán ül Ilka, Arca halvány, fátyla oly sötét, Hullámzó kebelre hullni hagyja Bánatának eredő könyét.

Nézve néz a távol messzeségbe, Nem jő, mindhiába, Tihamér, Ellenség rivalg a győzelemre, S tudja, hőse hogy többé nem él.

Látja kínját a nemtő s legottan Küld feléje őszi szelletet, Hogy könyét törülje le, s titokban Nyujtson át egy sárga levelet.

Fellebbenté fátyolát a szellő, S olyan édesen, zokogva sírt, Hogy részvéttel vette tőle a nő S olvasá amit nemtője írt.

S meghallgatta hervadó barátját, Kit nem hallgatott meg szebb napon, És a szellő, mint az ősz aráját, Megcsókolta a lányt homlokon,

Hervadt a lány, mint új vőlegénye, Míg az őszből tél viharja lett, S mátkaágyat, csillogó fehérre Megfagyott, merev keblén vetett.

Ott nyugosznak. - A jövőbe vár, hisz A nemtő - de hajh, csalatkozik, Mert az ágyon, melyet ő vetett is, Ilka csak hőséről álmodik.