Zúgva nyargal a szél, hordja a havat, Mindenekre tiszta fénypalástot ad. Egyiránt borít el bércet, völgyeket, Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár Dús világításnak özönében áll, Fényes csarnokáról hangzik a zene, S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád, Férj s nő átkarolva tartja magzatát, Keblök melegével óvják gondosan, S rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg, Míg a férjnek ajki szólni kezdenek: „Márma van karácsony szentelt ünnepe, A nép megváltója márma születe;
Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk, Mert feledtük volna, hogy megváltatánk. Óh hatalmas Isten, hát miért, miért Ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen, S a nép rab maradjon véges-végtelen? Cél után fáradni, küzdeni dicső, Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát, Csak hogy életemet nyomorogjam át, S amelyet kiküzdök, életem minek, Hogy legyen igámat hordani kinek?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs, Egy kétségbeejtő örökös bilincs. - Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad, És igába tart csak zsarnok akarat?
Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz. S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. - Hátha e bíró még gyermekem lesz tán, Óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed, Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett, Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” - - S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
Édes álomképet sző rájok keze, S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke. S hogy ne verje őket zord valóság fel, Lassan eltakarja őket hólepel. -
A várból öröm száll - zúg a téli szél - A család helyén csak kis hódombot ér.
Cookies on Poetry Cove