Csak azt adná az Isten,
Hogy ifjan haljak el,
Nem már midőn kifáradt,
Elfásult a kebel.
Míg veszteség nem érte
Ifjúi lelkemet,
S a hitnek tengerében
Hajóm a szeretet.
Mert aki kétkedik már,
Hajós a tengeren,
Ki egy-egy árut eldob,
Hogy mentve más legyen.
S egymásután kidobja
Kincsét mind, míg magát
Is puszta csolnakával
Hullámsír fogja át.
Vesszek mint tűzgolyó, mely
Midőn legszebben ég,
Midőn szomszédos éggel,
Akkor hull szerteszét.
S ha lelkem mint a csillag
A síron túl ragyog,
Legyen kinek vesztem fáj,
Ki érettem zokog.
Ne fogyjon, mint a mécses,
Mely elfeledve áll,
Lelkem, míg hamvadozva
Eloltja a halál.
Ha csúszva föld porában
Egy hosszú korszakot,
Veszejté szent zománcát,
Mit Istentől kapott;
Hogy bűn és számolásnak
Mocskával terhesen
Ha látná önmagát a
Hajdan ifjú kebel:
Borzadna önmagától,
S az ítéletnapon
Isten sem ismerné fel,
Hogy képe volt azon.