Idához

Egyházba mentem, ott valál, Mint angyal, buzgón elmerülve, Áhítat fogta keblem el A hívők zengő énekére.

Úgy tetszett, mintha ez imák Mind, mind lábadhoz hullanának, Hogy tisztább szellem, lányka, te Mutasd be Isten zsámolyának.

Oly jól esett e képzelet, S mégis, mégis, ha lenne ígyen, Őrült kín, féltés, gyötrelem, - E sok közt szóm tán kárba mégyen.

Ah fáj, ha nem hódol neked Minden, s ha hódol, szinte úgy fáj, Engem rabol meg, úgy hiszem, Minden mosoly és meglesett báj.

Lábaidhoz raknám a tavaszt Éj csillagit, föld gyomra kincsét S kivánnám, hogy szívem nekűl Kevés legyen mindez neked még.

Ne kárhoztass, ne kárhoztass! Nem is szeret, ki féltni nem tud. A koldus jár csak gondtalan, Míg a dústól a nyúgalom fut.

Kétségtül űzve szűmben felriadt A féltés véres óriása; - Fel kell keresnem a kedves leányt, Utána hát a társaságba! -

Mi kellemes, bűvös világ fogad, Mosoly, nyugodtság minden arcon. Nem jő-e hát sem bú, sem szenvedély Keresztül e csodás határon?

Eljött velem... Ott látom a leányt Más karján lengni, édelegni, Ah, aki így cseveg, ki így mosolyg, Hogy tudna az, mint én, szeretni!

Vajh, mit beszélt, mit hallgat? -- hasztalan A társaság szent illemének Kínpadján nyög szivünk s azt tisztelik Örömek, kínok, szenvedélyek. -

Ha házunk ég, mosolygunk édesen Dúló lángjánál sütköződve -- Ha lelkünk egy világa süllyed el, Közömbösen állunk felette.

Nevetséges, ki másképen teszen, Mulassunk hát, mulassunk szépen, Hiszen enyelgni olyan kellemes, Csak a szó szűnkbe ne vezessen.

S ha gladiátorként majd elbukunk, Ügyességünknek taps a bére; Sebünkre honn majd tán a kőfalak Részvéttel is tekintenek le.