Hogyha tudtad, nem szerethetsz,
Mért hazudta szád, hogy érez?
Csillag lettél volna nékem,
Mely hideg fénypont az éjben.
S szívünk megnyugodva nézi
Jól tudván, hogy el nem éri.
Oh de nő, te hitegettél.
S éltem bolygó lángja lettél.
Vészben elhagyál kacagva.
Összedűle elhagyatva,
Veszve útam; késve érzem:
Vész utánam, vész előttem.
Mondod, mást szerethetek még,
Rád ki mindent elfecsérlék, -
Mondod, új hit, új remény vár, -
Kit kísértni emléked jár,
S költészetnek szent varázsa,
Mondod, írt ad szűm bajára.
Oh, ha ily szem is hazudhat,
Angyal-arc poklot takarhat,
S ily érzéssel gúnyt találok,
Minden költészetre átok!
Rossz vagy, oh nő, látva látom,
Aki voltál ideálom!
Hittem, égből szállt le lelked,
S porban csúsz vágyad, szerelmed.
Meg nem értesz - aki voltál
Szívemben legszentebb oltár,
És én még most is szeretlek,
Bár kerüllek, bár gyűlöllek. -
Mint a lepkét bűvarázzsal
Vonja a láng, míg beléhal,
Vonz és öl szemed sugára,
Poklát, üdvét ha kitárja.