Férfiszó

Az Aldunának szirtes partjain Egymással szemben áll két büszke vár, Közöttük a hab is jobban szalad, Mint aki éjjel temetőben jár.

Itt válik a török s magyar határ; Mi az mégis, hogy mindkét várfokon Egyenlő zászló leng, bár a két vár Különbözik mint éj s nap, oly nagyon.

Amaz mint rém, sötét és hallgatag, Vonóhídját magas gaz nőtte be, Csak éjjel zördül fegyver vagy bilincs S az őrkiáltás zúg tornyáról le.

Nem látszik ott ember, csak néha jő A várfokára egy sötét alak, Fehér szakálát a szél lengeti Szemében látszik rég forralt harag.

Néz, néz sokáig végig a Dunán, Aztán öklével által fenyeget, Szemébe könny gyűl, mígnem felriad, S büszkén a vár mélyébe lépeget.

A másik vár vidám, népes, zajos, Éjjel nappal tivornya, vígalom; Ott összegyűl mi örömet keres, Ottan lakik mi csak gyönyör vagyon.

S miért lakói mégsem boldogok? Ámbár ifjú, ámbár szerelmes pár. Felettök kínzó sejtelem gyanánt Nehéz sorsnak Damokles kardja áll.

Tabán, a várúr, halvány és szikár, Fájó mosolygás reszket ajkain, S két szeméből vad láng tévedez A távolban, de nem tudhatni min.

Csak hogyha zaj, vigasság környezi, Csak hogyha bujdosik habzó pohár, A mámorban látszik csak boldognak, De akkor is sokszor rögtön feláll.

Fut a várfokra, halványan mint rém, Merően lengő zászlójára néz, S megborzad, hogyha egy-egy darabot Ismét magával vitt az éji vész.

Lent Dalma várja. Milyen bájalak, Megtestesült szerelmi élvezet. De rajta is bánatnak fátyola Hullámzék, mint felhő a nap felett.

Nem tudja senki, honnan van, ki ő. Távol utából hozta őt Tabán, De hogyha kérdik a nő s út felől, Sötét felhő a válasz homlokán.

E pár egymáson szenvedéllyel függ, Egymás karán lelnek csak életet, S csókjoknál mégis Dalma könnye reng, S Tabánnak ölelő kara remeg.

S ha a büvös világban elmerűl, Mely a nőnek sötét szemében ég, Ha függ a szűn, melynek hullámai Több élvet rejtnek, mint a magas ég,

Egyszerre mint eszmélő felsikolt A nő, s Tabán a vár fokára néz, Hogy a zászlóból egy-egy darabot Ismét magával vitt az éji vész. -

Éj van, vihar süvölt a vár felett, S talapzatát dühös habok vivják, Bent vad gyönyör s rivalgó kedv között Dombéroz a féktelen társaság.

Tabánnak arca lassanként kigyúl Túlizgatságtól, mely lelkében van, Dalmának ajka kéjszomjtól pirúl, Könnye kiszárad a szem lángiban.

S im a várfokról egy hang így sikojt: „Zászlónknak vége, elsodrá a vész.” Tabán és Dalma kővé merevűl, S a társaság aggódva összenéz.

„Hadd jőjjön dalnok, mond egy cimbora Föleszmélvén, pajzán dalt zengeni. Tréfáira majd elriadnak tán Az éjfélnek kísértő rémei.”

S kinyil az ajtó, dalnok jő be rajt, Megrázva ősz fejét a húrba nyúl, Végigfut rajta, mint a fergeteg, Danolni kezd, s aggott arca kigyúl.

Volt hajdan egy basa Sok nép uralta őt, De számolt ép ezért Még több irígyelőt.

Ezek nagy titkosan Rá vészt esküdtenek, S orvúl egy éjszaka Váránál termenek.

Megmászták csakhamar Védetlen sáncait, S koránti örömük Mindent végzettnek hitt,

Midőn az agg basa Egy vészjelt gyújtatott, S hű frígyes társa mint Villámlás terme ott.

Két tűz közt a zsivány Talált így méltó bért, Ki hírt vigyen haza Közűlök egy sem tért.

Társát most a basa Vendégűl kéri fel, A hála s tisztelet Ezernyi jelivel.

S átadván zászlóját Igy szólt: „Akármi ér, Lengesd zászlómat és Míg van szívemben vér,

Avagy megvédelek Vagy érted meghalok Kincsem, váram tiéd És én szolgád vagyok.”

Nehány nap tünt le már, Még folyt a vigalom, Éj volt, magában járt Az őr a várfokon,

S még fényár, víg zene Töltött el minden tért, Az őrhöz a hárem Felől ily szózat ért:

„Óh nő, ily gazdag fényt Nem adhatok neked.” „Hideg a fény nekem, Megyek ifjú veled.”

,,Óh nő, ezer veszély Átok kísér velem.” „Mindegy, karodba majd Megvéd a szerelem.”

„Óh nő, ha megbánnád Még egykor léptedet.” ,,Ki a jövőre néz És számol, nem szeret.”

Az őr most jelt adott, A basa ott terem, Harcedzett népe gyűl Körűle hirtelen.

Kis sajka látszik a Dunán, benn ifju s nő. Tűz! ordít a basa S száz cső utána lő.

„Evezzetek fiúk! Mond és csolnakban áll. Tovább, tudjátok a Hű nálam díjt talál.

Mentsétek ősz fejem Azon szégyentől meg, Hogy nőmmel bűntelen Haramja kéjeleg.”

A két csolnak repűl, Mint sas s kicsiny madár Ez kétségbesve, az Vérző zsákmányra vár.

S a két csolnak között A tér mindinkább fogy, Az üldöző hevűl, Az üldött összerogy.

„Nincs többé menedék, Mond a rabló lovag, Kardommal kell legott, Hogy nő kivívjalak.”

S felfogva kedvesét Kopár szigetre hág, Egy perc még és a két Vetélytárs összevág.

Rettentő lett a harc, Két órjás küzde ott, Két fergeteg vala, Amely találkozott.

Mindkettő lankadt már, De győztes egy sem lett, S csodálta mindkettő A hős ellenfelet.

„Basa! mond a lovag, Igy nem mégy semmire, Ott állnak emberid Gyilkolni hívd ide.”

,,Lovag, mond a basa, Én gyilkos nem vagyok, Menj és hadd e hűtlen nőt, Tudd, én a férj vagyok.”

„Úgy vívjunk hát tovább!” S a két kard újra kész, Midőn hegyek mögűl A holdvilág kinéz.

Csak most ismeri meg A megdermedt basa, Hogy a vendéglovag, Ki hölgyeért viva.

S mellette látja a Zászlót, melyet kinyert. „Megállj, mond hirtelen, Amit fogadtam szent.

Zászlóm véd, csak vigyázz Hogy védjen szüntelen, Mert hogyha nem lobog Vérbosszúm megjelen.” -

A zászló nem lobog, Vérbosszúm megtalált, Álnok bán, ismerjed Meg bennem a basát! -

Tabán és Dalma még most is meredt, Arcok fehér, mint síron holdsugár, A társaság ijedten összenéz S a vén dalnok méltósággal feláll.

„Üssétek által tőrrel kebelét!” Mond felriadva egyik cimbora, És tőr után kap száz kéz hirtelen, S erőtlen hull le mindnyájok kara.

Mi bűverő bilincselhette le? A dalnak büszkén lép közöttük el, Nem tudja senki mért, de tántorog, S elszorul s retteg minden kebel.

Vad lárma zúg kívülről, ég a vár, Tolongva döbörögnek seregek, A fegyver csattog s kétségbe eső Nőhangok kegyelemért esdenek.

Végtére minden csendes, néma lesz Csak füstölő rom már a büszke vár, Elállt a vész is és a várfokon Az ősz basa elmerülten áll.

Néz, néz az éjbe, rengő hold sugár Van a Dunán, mint halvány sírlepel, Közötte kormányzatlan sajka úsz, S szellő enyelg két hulla fürtivel.