Éj van, síri csend lép a zajnak helyébe, Halvány rezegéssel ég a mécs szobámban; Nyitva áll előttem a történeteknek Könyve, vértől ázva mindenik sorában.
Itten rabigára termett nép körében Megváltóját látom keresztre feszítve, Ott a kérkedő bűn ül fényes ruhában, S vesszejét csókdosni dűl a nép elébe.
Ez tehát a büszke ember története! Lelkem elszorul, hogy mért is küzd hiába? Mért imád erényt, mit csak kacag az ég is, Míg a bűnt hű társa, a pokol feltartja.
S ím előmbe tűnik Brutus nagy alakja, Mint csillag ragyogva saját önmagában, Értem nagyságát, ah értem, hogy nagyobb még, Mert magasztos fénye nem a sikertől van.
S hogyha századokig tart az éj, nem hosszú, Hogyha ilyen csillag kel fel benne végre, Mert hogy felragyogjon minden pompájában, Szüksége vagyon a csillagnak az éjre.
Értem, hogyha százszor trónra lép a rabló, Míg egy Brutus jő és megbukik harcában, Az ezt elbeszélő világtörténetben Nem bűn, de erénynek dicsőítése van.
Ah, de kínos érzés bánt egyszersmind engem, Látva életemnek hogy felét leéltem, S amit méltó lenne örökös betűkkel Feljegyezni, eddig még semmit nem tettem.
És ki tudja: jő-e még kor, hogy tehessek? Óh hány Leonidás, hány Grachus megy sírba, Senkitől nem sejtve, mert ennek a forum, Annak Thermopylae nem jöve utába!
A hatalmasoknak itt is nagy előnyük: Hova ők belépnek, míg mi oda küzdünk, Megtört keblünk. Nékik esemény már létök, Milyet mi csak szívünk vérével teremtünk.
Hej, pedig ki tudja, marad-é belőlünk Más egyéb a névnél, hogyha sírba szállunk? Nem hullunk-e vissza, mint a zuhanó csepp A tengerbe, vesztve percnyi ragyogásunk?
Elszorult kebellel lépek ablakomhoz, Megnyitom, kidűlök az éj tengerébe, Lent a temető van néma hallgatásban, Fennt miljó világok csillagfényü képe.
Köztetek hat e föld is csak egy fényes pont, S oly kicsinynek érzem az embert s világát, Mintha porszem lenne roppant sivatagban, Melynek dőre hire nem nagy éleményt ád.
Hej, ki tudja hányszor vérzett el egy Sertor A csillagban, mely ott ég mint lámpa fénye, A csillag halványan, egykedvűen ég csak, Nem jő hír, dicsőség porlakunkra tőle.
S míg földünkön népek küzdnek vérben állva, Földünk mint kis szikra áll a mindenségben, A lehulló hősök híre itten él csak A kis szikra egyik kisded szögletében.
S itt is ezerekből csak néhány marad fel, A tömeg elvérzik és nyugszik rakáson, Örök koszorúért adhatni cserébe Percnyi létet, de a tömeget csodálom:
Elveszett mint szám, hogy másnak fényt szerezzen, Avagy boldogitá-é tán az utódot? Nem váltotta azt meg a vér rabbilincsből Nem javul, a korcs szül mindég ujabb átkot.
Itt nyugosznak sorban hősök s rab utódik, Ablakom előtt a csendes temetőben, Hírök, jármok eltünt, el a kor közöttük, Összefolytak a sors örök gyűrűjében.
Vérzettek mindvégig, mint a gladiátor, Éltökért s ez élet harcuknál nem volt más; Óh hát érdemes-e élni, ha minden perc Csak a feledésnek szánt sírgödrünkön ás.
Érdemes-e vívni eszmékért, melyeket A megváltozott kor csak mosolygni fogna, Míg fehérlő csontja a két ellenségnek Névtelen halomban korhad összehordva.
És mért lesz a gyermek, ki Cato lehetne S meghal torokgyíkban csecsemő korában, Vagy megannyi lángész, aki sírban nyugszik Eltörpülve, éhen, alkalom hiányban?
Mind betölti-e hát földön hivatását, Csak egyetlenegy, a kérkedő ember, nem; Vagy örök határzat áll-e őrt felette S mindezeknek sorsa nem merő véletlen?
Úgy hát mért is vérzünk, minden talpalatnyi Földért végzetünkkel új csatára szállva, Hogyha ércbilincsen vonz a sírhoz, melyen Már előre meg van éltünk sorsa írva.
Úgy az ember hitvány eszköze a sorsnak S tenni semmit nem bír önnön erejével, Győz, ha sors könyvében úgy vagyon megírva, Avagy ismeretlen s nyom nélkűl enyész el.
Úgy egyenlőek hát Nero bűnsúlyával Aristides minden ragyogó erényi, Vihar az, ez súgár, mely öntudat nélkűl Csak az örökös sors nagy céljait végzi.
Avagy él a lélek még túl is a síron, És miként a dőre buborék nem vész el, Ott a csillagok közt, ott vagyon hazája S földünkön csak mint a vándormadár lép fel.
Akkor, hogyha végre szent honát elérte, Hátrahagyva itten a pornak salakját, Csillagos dicsében csak mosolygni fogja Itt e földön töltött néhány pillanatját.
Akkor dőre minden küzdés a magasra, Aki ottan él, hol csillagok születnek S néz a végtelenbe, nem nagyon örűlend Hangyaboly világunk múlandó hirének.
Melyet, mint virágnak illatát, szél hordja, S bojtorvány tenyészik a hősnek felette, S míg egy-egy emlékkő dacol az időnek, Már a kőnek hőse rég el van feledve.
Cookies on Poetry Cove