A bérctetőbe, vad romok között, Sötéten áll a zárda tornya még, Harangtalan, lefosztva ékitől, Nehány bagolynak puszta menedék.
Egy ős előkor óriásaként Büszkén lenézve fellegek közűl, Ha csarnokit késértes éjeken A vércse félve repdesi körűl.
S végig sohajtja néma öbleit A mult időnek síri szelleme, Halállepelben adva írt nekünk Ez élt után nehéz, fagyos keze.
Míg fűtakarta ablaki körűl Az ízolag borús sohajt rebeg, Ezernyi már kiszenvedett kebel Porára hozva hattyu éneket.
S ha fellegek üvöltnek éjeken, Keblekbe nincs a sírra egy sohaj; Sehol sem érnek érte esve könnyt, Sehol kebelt, mely érte érzne, hajh!
Virágokat ki sem kötöz reá, Nem áldza rája élte álmait, Hantjára csak az éji fergeteg Virítja föl nehány virágait.
Az elhagyott oltárok oszlopin, Honnan sugárzva néztek angyalok, S reményszavát esengve, vésztörött Szív érzti szent imába leltek ott,
Madárfiak fészkelnek és körűl- Virágza repkény gyászos zöldje azt, S a porkebel, mely üdvöt itt talált, Imáiban előtte nem viraszt.
Kiholt az éji kardal éneke, A néma csendű síri csarnokon, S a vércse vijjong, zúg az éji rém Helyette ott a csonka tornyokon.
S ha sirlepelbe néz a holdvilág, Ezüst szegélyű fenyvek ormain, Nehány rideg tűz ég ki hirtelen A néma sír örök borújain.
E tűz azoknak érzte, kiknek itt Szerelmeken nehéz ború uralt, Kiknek enyhűlést néma bánatok Csak a remény sugáriban talált.
Kiknek hajójok összezúzatott, Veszejtve minden éltetö reményt; S kiégve keblek oly nehéz tüzén Elátkozák a földi érzeményt.
Kik bíztak embertársaikba még Mord bánatokban esdve könnyeket, S a külvilág nehéz fagyába, hajh, Sírokba szálla dőre képzetek.
Sírokban lele még remény-eget, Lesujtva ott a földi láncokat Mosolygva sírkövök borúiból A felvilági dőre átkokat.
Míg szellemek áthágta éjjelét, S az elnyomott láng bátran égbe száll, S ott dicső, azúr sugárain A szenvedésre üdvsugárt talál.
Cookies on Poetry Cove