Ismértem nálad szebbeket, leányka, Hajoltak hozzám nálad jobbak is, Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra, Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.
Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád, Mért fáj, ha másért ver szived talán, Mi káprázat reng gyöngéid felett is? - Megígézél bizonnyal, kis leány.
Átengedem magam a bűvöletnek, Fénymámor, illat, kéjjel élvezem, E termen és e kedves szemeken túl Idő, világ ne létezzék nekem!
Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes A hang, melyet lelkemből vonsz elő; Mi ott szenderge titkos sejtelemként, Vonód alatt az mind életre jő. -
Zenédben egy küzdő szívnek világa, Örömsikoltás, elhaló sohaj, Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül, Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -
Majd a zenére a tánc is megindult, Karomra fűzöm a kedves leányt, Önérzettel, büszkén vezetgetem fel, Mint az erős tő a lengő virányt.
Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy, Körüllebeg epedve, csintalan, - Dac és békűlés, féltés és enyelgés Felváltva reng a tánc hullámiban.
Majd érzem szíve gyorsuló verésit, Lélekzetét, - karomra dűl a lány, Hozzám szorítom, s pörgő őrületben Ég, föld enyész, őt ölelem csupán.
Ha az igézet végre elenyészik, Fény, illat és zene kihal, eláll, S a köznapi világ néz újra rám le, A költőitlen reg sugárinál:
Képed, leány, egész kéjjel marad fel, Minél tán nem több szűd bírása sem - S menten marad mégis minden salaktól, Mi a bírást követni kénytelen.
Cookies on Poetry Cove