A lány, barátom, érzem én is Éjnek mosolygó csillagárja, Tündéri rózsakert a télben, Költőnek legszebb gondolatja. -
Lányok közül szép szőke csillag Akit választál, ám szeresd őt Méltó költői kebeledre, De mert szereted, ne legyen nőd. -
Ismérem lelked büszke röptét, Házasságban te boldog nem lész Szabad tengerre, nem tűzhelyre Való a villámnyargaló vész. -
Te ha szeretsz költői hévvel, Nehéz küzdés kell érzetednek, S mint gyöngyök a beteg csigában Örömeid kínban teremnek
Te ha szeretsz költői hévvel, A szűdnek szent imádkozása, S addig buzgó csak az imádság Mig kétes sorsunk üdve, átka. -
Te ha szeretsz költői hévvel, Átszellemül szerelmed tárgya És délibábként lesz szivednek Csalókán intő ideálja. -
Óh, mondd a villámnyargaló vész Bír-e soká fényesen égni? Csak a csillag pislog szünetlen, Hideg keblét tűz nem emészti.
Mondd, vérző harc s imádkozás közt Emberszív meddig össze nem dűl, Csak a közömbös néz nyugodtan Nem fél és nem vár a jövőtűl.
S az ideál, mely délibábként Ragyog, s imádod vágyva, hévvel, A megszokás és házi gond közt. Párázatként nem oszlik-é el? -
Hajósnak édenként int a part, Kiköt s tapodja azt nyugodtan, A bűvös festék elmosódott, Előtte terméketlen föld van.
Ha birod őt, kit úgy imádasz, Kit csak ragyogva, félve láttál S majd életednek sáros útján Hozzád nyügözve mindég ott áll;
Nem akkor jő mint égi szellem, Ha lelked Istennel telik meg, S az únalom s gond hétköznapján Még gondját toldja perceidnek.
Nem léssz-e mint hajós a parttal, Mint az imádságban kifáradt, Mint kagyló, mely gyöngyében elhal, Mint múló fénye a viharnak?
Ki gazdasszonyt keres magának, Az lelhet véle házi békét, Kinek nehány parázsa van csak, Az házasodjék s óvja őket.
Ki megfontol minden tulajdont S mint árut választ nőt magának, Az házasodjék és örülhet Jólétének, piros fiának.
De aki költő, érzelemmel Egy ideált ölel szívéhez, Igába hajló Pegasusként Bírásában boldog sohsem lesz.
Te aki ilyen ideált bírsz, Tartsd meg szived istenségének Ne vond le a földnek porába Átkául mind a kettőtöknek.
Cookies on Poetry Cove