Ősi ház! négy század krónikája Van felirva barna faladon, Fájó érzelem, áhitatos bú Fogja el lelkem, ha olvasom - - -
Látom udvarodban a sorompót S benne vívni vértes hősöket, Játszanak csak, ámde játékoktúl Elpuhult korunk ma elijed.
Pártás szűzek nézik ablakukból, Mosolyukban osztva harci bért; És sovárgja azt a bajnok, aki Nem könyörge még az életért.
Bent fegyverrel ékített teremben Tölgyasztalnál vidám társaság, Órjás serleg bujdosik közöttük Hegedősök ajkán hős danák.
Házias nők sürgenek körűlök Osztva lángbort, lángoló kegyet, És pajzánan próbálják emelni A fegyvert, melyet hivök letett.
S ím az őrtoronynak kürtje harsan, Dobogó hid csörren hirtelen, Felriad mind, fegyvert fog legottan És a kastély bástyáján terem.
Zúg az ostrom, a hősök csatáznak, Nők ápolják, hogyha kap sebet, És sok ifjú a vérző baráttól Irígyel ily ápoló kezet.
Még a holt sincs veszve mindörökre, Elfeledve könyrületlenűl, Éjjelenkint, amint éle, érze Lelke jár a kastélyban körűl. - -
Sirba szállt e kornak nemzedéke, Csak te élted azt túl, ősi ház! Köveid dacoltak az idővel Óh, de rád terűle szörnyü gyász.
Védő szellemed rég elriasztá Kisszerű hitetlenség zaja; A korcsult utód kis szellemének Meg nem nyílik a sír ajtaja.
Vész, gyönyör, mint ikrek nem fogannak Többé egy anyának méhiben, Mindakettő halovány alak lett S a középszerűségben terem.
Megriaszt, mi túl eszünk határán, Féket törve új uton megyen, S mert pokolról nincsen már fogalmunk, A szív már a mennyben sem hiszen.
Gyári munka csörtetése hallik, Hol hajdanta fegyver csattogott. Szörnyű harcok büszke bajnokának Unokája rőföt forgat ott.
S mig nagyapja egy szép pillantásért Önté vérét, dúlta a csatát, Nyúlat űz harcvágya, hogyha ébred, Számolván a bőr mi hasznot ád.
Hogyha vígad, vesz messzely borocskát, S egy szegletben költi el maga, Melyet őse forgatott, előtte Most mesés a bujdosó kupa.
Elhamvadt a nőnek dicssugára S a pártával régen sírba szállt, Eszközzé silányodott szerelme, Árú lett, mi istenségül állt.
A költészet bájtündére gyorsan Fut földünkről feltarthatatlanúl, Számok jőnek mindenütt nyomában Kisszerű létünknek átkaúl.
Cookies on Poetry Cove