Csak egy pillantást még a boldogságba, Óh hogy kiván, hogy sovárog szivem, S ha önmagában többé nem találja, Még jól esik, ha azt másban lelem!
Mint a szülő a gyermek örömében Megifiúlva örömet talál, Csak egyszer lássalak még életemben Én is, ki egykor mindenem valál.
Talán egy hangod, mint visszhang a multból, Egy elnémult húrt szűmben felverend, Talán egy eltévedt szép szemsugártól A mult reám halvány árnyat vetend.
Fel, fel! - Sima deszkás palánkhoz értem, Szerény akácok állták azt körűl; Elgondolám még egyszer szép beszédben, Hogy mondom el - szivem mért fél, örűl.
Elgondolám, hogyan fogom találni, Betoppanásom majd hogy hatja meg; Bú lészen-e arcán vagy kedv sugári - S ime szivem szorul - térdem remeg.
A tágas udvar jólétet lehellett Ott gabna-kazlak, itt baboglya állt, Magas kútágas nyujtózott középett Gyümölcsös kertből a kis ház kivált.
Fa-tornácán arany csövek füzéri, Baromfi had zsibajgott ajtaján, Mosolygó arccal ő állott közötte, És kis keze tartott rendet csupán.
Meglátott végre és előmbe lépe, Arcán mosolya meg sem változott, Erősen fogta a kezem kezébe, Míg én karom sem birva álltam ott.
Parancsolá egy ácsorgó suhancnak, A férjet felkeresni s bémenénk; Hallgattam, nem hivén alkalmatosnak Elmondni, mit oly szépen rendezék.
„Ön most is oly szép, szóltam végre mégis, Mint az iker-galy, mely ablakban áll, S amíg társára a tél hólepelt visz, Az benne már rokonra sem talál.”
„Hagyjuk barátom a gyermekbeszédet, A mámor elmult, s így kell jőnie - Örvénybe űzné, megtörné a szívet, S szerelmünk egykor boldogíta-e?
Nem, nem, gyötörtük egymást bár szeretve, Ön a könnyet csókkal leégeté, Férjem letörli csak, de ah, helyette A béke földjét tárta szűm elé.
Teremtve járok és rendezve benne, Áldás gyanánt kiséri léptemet A megelégedésnek őszi fénye, A szenvedély viharjai helyett.”
Most lépe a szobába házi gazdám - „Nézd, monda a nő, régi kedvesem!” - Ah, e nyiltság szivemnek drága titkán Mint árulás oly szörnyen fájt nekem.
A férj nyugodt maradt, még szivesebb lett, Tréfát vegyített üdvözlésibe; Óh jaj, még csak nem is félti a hölgyet, Kiért e szív oly annyit szenvede,
Pedig tudám, szeret - s mégis gyötörtem, Lepergő könnye fájó kéjt adott, Ő csak becsűli - s hol poklot kerestem Én, ő csendes tanyát bir lelni ott.
Piros pofájú gyermekek robogtak Be ekkor éles szóváltás között, Kicsinyke képet rángattak, koboztak: „Anyám, anyám, itélj e kép fölött!”
Én rajzolám azt egykor - ismerém jól, Helyette a lány egy rózsát adott, A hervadt rózsa most is szívemen volt, S a képért pajkos gyermek birkozott.
A nő itélte legkisebb fiának S megcsendesülve állták mind körűl, Mig ezt simítva, csókot adva annak, Emelkedett ki a csoport közűl,
Mint dús gyümölcsfa. - Elszorulva néztem E bűvös képet - búsan csendesen, A gyermekarc - a nő - mosolyga fényben, És mégis oly rosszúl esett nekem.
A férfi vonásival láttam vonásit Eggyé olvadva, - óh jaj, mennyi vád! Hogy mindazt, amit szívem óhajtott, hítt, Egy boldogabb embernek adta át.
Magamra néztem aztán s szűm virágit Látván hogyan maradtak üresen, Érzém, nem az enyém már e világ itt, S elsompolyogtam - árva idegen.
Cookies on Poetry Cove