„Menj, menj, bajnok, hogyha szent hazád hív, Menj, menj, bajnok, Istenem veled, Hogyha győzesz, úgy szerelmem ad bért, Hogyha elhullsz, Vilmád is követ.”
Mond a lányka, küzd a hős és vérzik, Zúg bár a török hadnak dühe, Nem hall mást Csatár mint e nehány szót, Mellyel búcsuzott szerelmese. -
Megveretten, megfogyottan állnak A hazáért küzdő bajnokok, Búsan áll Csatár köztük, szemében Az elestek vajh mi boldogok.
Nem látják a hon temetkezését, Győzelem reménye van velek, S ő sem kér kegyelmet, csak halált kér, Hej, de a győztes nem adja meg.
Tudja jól, hogy társa a bajnoknak A halál, fogadja szívesen Szent ügyért azt, míg rabúl az élet A legsúlyosb büntetés leszen.
Élni hagyja hát, piszkos igába Hajtja a még nem görbült nyakat. S gúnyúl a legyőzöttek kezébe Rabszolgák sorában fegyvert ad.
Téli éjjel, hófelhőt kergetve Nyargal a szél halvány holdsugárral, Téli éjjel fényárban ragyogva Mint zajos kisértet büszke vár áll.
S míg pajzán dal hangzik belsejéből S vad zenéje részeg örömöknek, Kapujánál őr gyanánt Csatár áll És agyában zord eszmék kerengnek.
Vídám a vár, bent győzelmi ünnep Van, s vitéz török vezérnek násza, Bús Csatár, mert benne két halott van: Vilma képe s elbukott hazája.
Égő fáklyákkal jő tisztelegni A basának számos szolganépe, Ott zenélnek, míg Csatár kövülten Néz csak, néz csak a vár erkélyére.
Ott áll a vezér s karára fűzve Áll mellette mosolygó arája, Ah, mi látvány nyíl Csatár szemében, A hölgy nem más, mint kedves Vilmája.
Ő, kit mint a hon leghűbb leányát A szabadság legdelibb vitéze Tartott érdemesnek átölelni, Tartott méltónak nemes szivére,
Nászt űl a hazának rekviemjén, Ellenségének hajol csókjára, S gyermeket fog szűlni rab hazában A hon elnyomójának számára.
Óh nő! hát ez-é költő világod, Melyet kebeledben sejt a férfi? Óh, ezek hát a nőszerelemnek Délibábként csillogó erényi?
Nem tudom, gondolta-é mind eztet Hős Csatár, avagy semmit sem gondolt, Nem tudom, hallá-e a zenét is Vagy csak a vészt, mely lelkében tombolt.
Felfogá a fegyvert vas karokkal, A szép Vilmát kétszer célba vette, S mintha nem találná érdemesnek A halálra, újra csak letette.
Vagy eszébe jött bucsúbeszéde: „Hogyha elhullsz Vilmád, is veled mén". S nem kivánt az álnok hitszegővel Nyugalmat sem túl a sír örvényén.
„Élj örökké, lány, nehogy követhess, S megbékélt lelkem lent megzavarjad. Mond Csatár, nekem boszú, halál kell.” Egy lövés most, s a basa leroskad.
Hidegen kacag Csatár a rája Kárörömmel rontó szolgahadra, Hisz előtte áll most jó barátként, Mit régtől epedve kért - halála.
S a szép Vilma, a kétszerte özvegy, Mit tesz ő, ha könnyeit letörli? Majd néz új imádót, aki akkor Lesz győztes, ha gyásza ki fog telni.
Cookies on Poetry Cove