Csak el, csak el!

Csak el, csak el az emberek köréből, Ki a szabadba - búcsunkat ne lássa Hideg kiváncsiság - hisz életünkből Úgyis legtöbb fogy vesztegetve másra!

E néhány percet éljük hát magunknak, S az őszi est velünk mosolyg, velünk sír - Az emberek más baján csak mulatnak, Megérteni csakis rokonérzés bír.

Nézd lány, mi tiszta, nézd, mi csendes az est, Mint hogyha a nyár végbucsúkat intne, Aztán hideg lesz, ily múló varázst fest Ez a búcsú is, lányka, életemre.

Ládd, hogy csillámlik a deres mezőség S itt-ott feledve még egy kis virág áll, Ha látod, hogy mosolygok mostan is még, Az ragyogó dér, az csak ily virágszál.

Ellebben, s megmarad az árva élet, Óh jaj, miért ismertem nála jobbat! Ez megkettőzteté a veszteséget, - Szerelmes lelked ígéret-országát.

Nézd, hogy megcsendesült a szós patakcsa! Hajdan virágok néztek tűkörébe, Talán halálhírrel vagyon beírva A rajta úszó sárga falevélke.

Nekünk írá-e a természet aztat? Nem, nem, remény int, látod, a magasból, Sejtéstől űzve szállanak a darvak S bizton regélnek már az új tavaszról.

A rétet szivárványháló borítja, Fent szellő játszik tünde fonalakkal. Talán az égből nyúlnak így alá, hogy Földünket összekössék szebb honukkal.

De a szivárvány futva fut előlünk S deres füvet hagy csak bús lépteinknek, A fényes szálakat nem vonja földünk, S ki tudja, merre, újra ellebegnek. -

Óh lány! szerelmünk is ha ily ezüstszál, Ilyen szivárvány a kopár mezőn csak, Mely égből szállt le, megbüvöl, de elszáll, Mert nem való e föld rideg porának!