Ha bú rágódik
E kebelen,
Hallgatva némán
Elviselem.
Mért mondanám meg
Mit szenvedek,
Vigasztalnának
Az emberek;
És vigasztalni
Aki akar,
Óh, az nem érzi
A bú mint mar.
Az csak gúnyolja
Szűnk érzetét,
S mivel könyűnkkel
Egyet nem ért,
Azt ami nékünk
Oly nagy, oly szent,
Kicsinyli csak mint
Szentségtelent.
De hogyha szűmbe
Száll az öröm,
Elrejteni bár-
Mint küzködöm,
Mint a szegénynél
Talált arany
Napfényre jő fel
Akaratlan.
Marokkal szórja
Azt szerte szét,
Kifogyhatlannak
Hivén kincsét.
Kivánnám én is
Jó kedvemben
Még a pokol is
Hej, részt vegyen.
Felőle zengjen
A kis madár
S az üstökös, mely
Oly messze jár.
Vérengző vad
A bú, a gond,
Odúban fészkel,
Titokban ront.
Hangos pacsirta
A boldogság,
Mely fellegről más
Fellegre hág;
S ha elrejtem bár
Kalitkába,
Kihat, elárul
Zengő dala.