Te mégysz - az ég késérjen ah leányka!
Ha kék szemedben mink elvesztjük azt,
Szived virasszon érzeted egére;
Egy boldog, és örökkorú tavaszt!
Te mégysz, s lesír az érzelem utánad,
Lesír az ég! ha napja elborúl
Ah, ám nekünk a hajnal éke többé
Dicső mosolyban föl sem is virúl!
S ha játszi kedvben lejtesz ott a bükknek
Bájillatú borongó sátorán,
És meg-megállsz, az árva gerlicének
Dalára, kínja tompa sóhaján!
Nehány könny ül szemed dicső egére,
S eszedbe jut e percben lantosod,
És im e könnyben dalja bánatára,
A legdicsőebb áldzatot hozod.
És ha menyegződ reggelén virágot
Füzesz hajadra - sír virága az!
A dalnok élte sorvad e virágon,
S mindennikében egy remény tavasz.
Körülsuhog rideglett geniussa
Rebegve, élj örökre boldogúl,
Szivén a béke szent halotti csende,
S a sírlepelbe kínja elvonúl!
Ha sír fokára néz a hold sápadtan,
Könnyed remegve puszta hantjain,
Neved suhogja mindenik zephirke,
Az elhagyott sír bús füszálain.