Megcsitult arcád küzdelme végre, S mint az ég vihar után, kigyúladt, Kebled reng csak, amint reng a tenger. Hogyha elfáradt a szél dühében.
Lankadtan dűlsz vágyó karjaimra, Mint borostyán cserfa derekára, Esdve súgod: gyönge lettem állni, Óh te tarts fel, vagy veled bukom le.
Ábrándos szemed félig lezárod, Félig szóra nyíló ajkaidnak Hangja elhal, mintha félne, a szó Felrettenti szűd költői álmát,
S felforralt lélekzetté szürődik, Melynek édességét arcom érzi. Győzött hát a természet feletted, Megszüntél, nő, élni önmagadban,
Szíved egy veréssel, egy reménnyel Szívemben dobog csak. - - Keblemen túl nincs számodra élet. Hogyha mostan elszakítna a sors,
Lelkedet is elvinném magammal S te halott maradnál. - - Elborúl a mindenség körűlünk, Nincsen élet kívülünk e földön,
Illem és hiú társas szabályok Kisszerű korlátai lehullnak, Nincsen vágy szivünkben, gondolat nincs, Mely ez édes percen túl repülne.
S mint a lélek, mely kikél a testből, Egyesülve Isten szellemével Boldog, mert most lett csak még egésszé, Nem tépik szét többé szűk sorompók,
Mik közt oly soká sírt: Lelkeink közt is lehullt a korlát, S boldogok, hogy ekként egyesülve Közelebb jutottak Istenükhöz;
Mégcsak egy kis lépés, s összefolynak A világ lelkével. - Mért nem tesz most semmivé az Isten? Élvezénk egy percet édenéből,
Mely mint csillag hullt alá a földre. Mért nem tesz most semmivé az Isten? Ilyen boldogság után nagyobbat Adni nincs úgyis elég hatalma.
Óh talán hogy ébredjünk fel újra. És körűlünk vesszen az igézet, Míg világunk költőitlen arccal Bámul újra ránk le! -
Cookies on Poetry Cove