Nyitott ablaknál álltam kedvesemmel, Az őszi nap utószor még megállt S betölte mindent oly szelíd özönnel, Mint a szülő, ha haldokolva áld
És mint körűle mind elcsendesednek, Oly néma lesz a szálló éj, felé Csak a szél suttog - mintha a betegnek Hogylétét résztvevőleg kérdené.
Halvány köd űl a földre, szürke árnya Minden jól ismert tárgyat átbüvöl Ábrándos rémek himbálnak bolintva, Tündér liget épűl és összedől,
Zördűl a fák harasztja, borzad a szív, Együttérzés borúlata fog el - - S a néma gondolatra, mely gyötör, vív, Közénk repűlő sárga lomb felel - -
Elsápadsz - tán a lombbal egyetemben E szél arcádról rózsaszirmot ráz - Meg elpirulsz - mitől? hiszen kívűlem Pirosra arcod nem csókolja más - -
Vagy e pir arcodon csak őszi lomb-e, Mely percnyi fényeért halált cserél - - Az elbukó nap bíboros lemente Virág, mely díszlik, hogyha halni kél? -
Nem, nem, neked, leányka, élni kell még, Csak a haldokló ősz kábíta el. Az veszhet - fénye, dalja elhagyá rég -, De mennyit rejt még néked e kebel!
S miért választanád a más világot? Az, míg nem ösmer, könnyen nélkülöz. Én elfeledtem minden boldogságot Kívüled - éltemhez más nem kötöz.
S ha meghalhatnék véled - óh, hisz akkor Halál lesz élni s élet a halál -, De ismét elmerengek a sohajtól, Mely a virágot oly gyilkolva jár
Hadd, hadd tegyem be ezt az ablakot, lány, S ne nézz az égre, írigy az s megöl, Ha látja, hogy szemedben szebb sugár van, - Nem engeded - - - Kebled keblemre dől,
Kéjjel szivod a léget és sováran, Mint messzi hon felé - a holdba nézsz Mosolygva szendén, mintha intne onnan Jól ismert s mégis túlvilági kéz.
Ajkad némán mozog - szemed lezárod, Az égbe int kezed, a reszketeg - Távol harang szól - halvány hold világol - Fagyos szellő sír - óh lány, értelek.
Cookies on Poetry Cove