Azrael

Mért piroslik ott a messze róna Alkony festi-e vagy drága vér? Vajh mi sír felette oly zokogva Haldokló sohaj vagy esti szél?

Harcmező az, néma és kietlen, Elviharzott rajta már a vész, S a dicsőség ágyán dermedetten, Álom nélkűl alszik sok vitéz.

Vajh ki az, ki hol legtöbb halott van, Oly nyugodtan, büszkén térdepel? Bájos nőalak, fehér ruhában; A halál nemtője Azrael.

„Bírlak végre, szívem vágya, üdve, Bírlak végre bajnok Aladár; Óh, mi régen várok már e percre Szinte, szinte kétségbesve már.”

Mond - s a kéjtől égő arculattal Ifju hős vérző keblére dűl. Csókod is hiába tán, ah angyal! Fekszik az oly érzéketlenűl.

„Hogy tágúl e szív, mi vágy uralja Önmagamra alig ismerek, Pusztítás volt lelkem gondolatja, Kéjem kínvonagló emberek.

Most egész világot átölelném, Üdvömben hogy részesem legyen. Engedd ég, hogy én, a rettegett rém, A bút is ma boldoggá tegyem.

S íme, íme hallom sóhaját már!” Szőke leányka közeledve jő, Rengő térddel holtaknak sorával Futva, míg az éjnek árnya nő.

„Állj leányka - mond - mi bántja kebled? Nézz fel, ím én Azrael vagyok; Ugy-e, ugy-e kedvesed keserged, Szólj s reá új életet adok.”

„Óh, ne üzz játékot a keservvel Halhatatlan kebled mit nem ért.” - „Esküszöm ma boldogítanom kell Oly nagy boldogság, mely ma ért.”

„Itt van, itt van", mond a leány legottan S Aladárra hévvel ráborúl. Azrael felettek ámulatban Nem beszél, s szemébe köny tolúl.

„Életet hát, éltet e kebelbe! Nézd, amily szép, oly hivem vala, És megértheted szivem keserve, Mily nagy, Isten hogyha szűt ada.”

,,Értem - úgymond a nemtő merengve - És szentűl betöltöm eskümet. Ámde hátha, hátha ébredezve A halált választja lét helyett?”

,,Akkor, akkor", - mond a lány sötéten És zokogva hangja elakad. - Azraelnek arcán végreményben Egy mosoly sugára átszalad.

„Kelj fel!” - úgymond aztán és letérdel. „Győztünk-é?” - mond Aladár s felűl. ,,Minden elveszett.” „Mért ébredék fel Álmomból hát ily kegyetlenűl?”

S hátraroskad, ámde a lányka Izgatódva lábához rohan. ,,Anikód meg hervadjon magába Szeretet nélkül és csóktalan?” -

„Aladár! - mond Azrael felállva - Élned, halnod egyaránt lehet Mézet ád az élet rózsa árja, Míg mint lepkét a tél eltemet.

Ezredévet él neved keresztűl Hogyha halsz, díjad dicső babér.” Aladárnak lelke összerendűl Száz érzése vad csatára kél.

Ajka mozdúl. - Hah, mi a határzat? - Anikó tovább nem tűrheti, Felsikolt, elröppen a varázslat - „Élni, élni érte és neki!”

Átkarolja kedves Anikóját Halvány arcát csókkal élteti, Azrael, hogy könnyeit ne lássák Elfordúl, szemét meg elfödi.

S míg a boldog pár, gondol reá is, Ő tőlük már messze, messze van, Eltemetni a bút, mit szivén visz Sorsa szörnyű viharaiban.

Elszáll döghalálos városokba, Vérázott harctéreket keres, Ott van a szerencse mosolyára Száz halál mohó szemmel ha les.

És öl és kacag, hő szív ha vérzik, Ah s megölni egyet mégse bír: Átka az öröklét s rajta végig Az ő szíve Aladárért sír.