Az aggastyán

Hosszú, hosszú évsor folyt azóta, Kis falum hogy tőled váltam én. Most emlékek könnye reng szememben, Amint akkor fénylett a remény.

Hogy megnőttek, hogy kizöldülének E még akkor oly kicsinyke fák! Bokrétát adhattak csak bucsúmkor, Most koporsót adhat minden ág.

Itt a gyep a kertek lába mellett, Itt játszottunk pajzán gyermekek S hallgatók vidám kicsi lánykákkal A madárkák hogy mint zengenek.

Zöldűl a gyep, bár fűszáli mások, Gyermekek cikáznak most is itt, S mint ha látnék régi cimborákat, Olyan ismerősök arcaik.

Óh, s ők mégsem régi jó barátim, Gyermekik vagy unokáik tán, Kikben atyjok, mint hervadt virágszál, Megujult, ha jő az új korány.

Koldús jő görnyedve ott az úton Hószakállal, mankóval kezén Hajh teremtő Isten! legvidámabb Játszó társam volt egykor a vén.

Ifjuságából mi van még benne? Vagy mi van még bennem? semmi már. A kalitka megmaradt s belőle Ifjuságunk, a madár, kiszállt.

Hát ez ablak? ezt is jól ismérem A leánykát ott szerettem meg. És szerelmünk számoló szülőtől E vén bükk hűsébe rejtezett.

A bükk zöldült, csalogányok szóltak, A hold fénypalástot vont fölém, Minden úgy volt mint most, minden, minden, Egy nem volt csak, mert más voltam én.

Hah mi ez? valóság-é vagy álom? A vén bükk árnyában két alak! Óh te vagy, te vagy, kedves leányka, Régi fényben, mint imádtalak.

Hol rejtőztél az idők fagyától, Mely fölöttem oly pusztítva kél, Hogy ifjúságom hűtlen barátként Emlékemben is már alig él.

Ím a házból jő az agg szülő is, Téli arcán hó a ritka haj; Minden, minden régen mult napokból, Számolás itt, ott érzés, sohaj.

A vén nőre hold sugára fényt vet, És arcának sírja ím kinyíl, Míg belőle régi ismerőként Szellem kél s a mult időkről hír.

Ő volt a lány, akit én imádtam, Mostan ő a számoló szülő, Most gúnyolva nézi a szerelmet, Akkor érte halni kész volt ő.

Hát ha látna, mostan ily alakban Aki csókomnál úgy reszketett, Érzené-e hogy lelkünk rokon még, És hogy a frigy égben köttetett.

Mind nem érzené, mint én nem érzem, Mások lettek most, kik mi valánk, Mi a vének nyomdokába léptünk, Akiket rég föld alá rakánk.

Gyors folyó az élet, mely fölé itt Fénypalástot nap sugára sző, Ott sötétlő fűzeknek tövénél Gyászos a hab, mint a szemfedő.

S egymást űzi bár mindég a hullám S új hab jő, a régi elmegyen, Fényt, árnyat nem visz egy sem magával, Ott áll az a kitűzött helyen. - -

El most innen kis falumba beljebb, Minden ház jó ismerő velem, A holdfénynél ablakik ragyognak, Rám mosolygva oly rejtélyesen.

Várva, várva, hol köszönt barátkéz, Hol néz bajtárs ki az ablakon; S új arc bámul mindenünnen csak rám Mindenütt új nemzedék vagyon.

Ballagok hát, mint a kósza lélek, Messzebb, messzebb árván, hontalan, Mint utósó ember, aki él még És világa romladékban van.

Eltemettem, aki vélem vígadt, Eltemettem, aki üldözött, Eltemettem azt is, aki egykor Tán sírt volna még sírom fölött.

Kísértetnek néz az ifju élet, Kísértetnek én a házokat. A teremtő ember sírba szállott És sárfészke mint váz megmaradt.

Ím most látom temetőbe értem, Fejfa annyi csak, mint mennyi volt. Hej de itt is régiek helyébe Minden sír kapott már új lakót.

Hold fényéből szőtt halvány palástban Most kelnek fel a sírszellemek, És én bennek régi cimborákra, Régi játszó társakra lelek.

Itt van, itt az én vesztett világom, A földön már idegen vagyok. Innen intnek édes nyúgalomra Jól ismert testvéries karok.

Halni halni hát! s majd hogyha járnak Hozzám sírni gyászos unokák, S a sírokra, melyek nékünk szentek Voltak egykor, a felejtés hág,

Óh, ne bánjuk, illat úgyis a gyász, Melyet hervadó virág lehel; Aki a virányt nem ismeré, mért Volna annak gyászos síri jel.

Majd ha egykor unokánk is meghal, S minket is örök feledség fed, Él még a lélek, mely bennünk éle; Névben változott csak, lényben egy.