Angyal és lány

Szebb a lány mindennél, ami csak van, Szebb bizonnyal, mint a mennyek üdve; Vagy mért jöttek volna hajdanában Lányt szeretni égből angyalok le.

Ott hagyák az égnek csillagékét Pillantásáért a lány szemének Ott hagyák a csillagok zenéjét Lány ajkán ha megzendűl az ének.

Ázor angyal is ott hagyta a mennyt S ifjú napsugáron földre szállott. Szárnya vitte, mígnem egy kicsiny kert Harmat ékben, hajnalpirban állott.

Reng üdén a lég, a csalogány szól, Meglepetve állt meg Ázor angyal, Mind e bájat már ő ismeré jól; - Más varázslat rengi őtet által.

Hárslugasban összesímul az ág, Közt egy tünde sugár szőke lányka, Meglesést nem félő gondtalanság Igézet gyanánt ömöl reája.

Harcra lép korlátozó mezével Termetének minden moccanása, A szellő is mézet lopni jő el S csillan a báj egy-egy új világa.

Hasztalan védik fehér karocskák, Hogyha csillagot csillag takar be, Hogyha keccsel fedjük a kecset, hát Ez ragyog most a másnak helyette.

Gyermekarcán a menny tükre látszik, Tiszta szíve szerelem világa, Sejtelemként mely ha vele játszik, Rózsaszinű álom száll reája.

Ázor angyal nézi, nézi - végre Láthatlan kéz vonja és letérdel, Szárnya lágy szellőt legyint feléje, Megcsókolja s mint villám repül el.

Felveti szemét a lány - mi érte? Messze szélén a kék láthatárnak Látja még az angyalt percenetre, Mint éjjel ha csillagok szaladnak.

És az angyal csókja fáj, de édes, Száz virág kél tőle a kebelben. A világ mosolygóbb kedvesebb lesz, A titoknak fátyola lelebben.

Értelmet nyer a szelek zúgása, Alakot nyer a gyors röptű felleg, Nincsen a földnek rideg magánya, Elborítván tündértarka szőnyeg.

És az estve újra béköszöntött, Ázor elhozá megint a csókot; Szép arára bűvös álmot öntött, Míg a hajnal pirral messze szállott.

Óh, de szűnknek nincs megnyugovása, Mely betöltse, nincsen üdv elég nagy, Még a mennynek is lehull varázsa, Teljesűletlen vágyat ha nem hagy.

„Teljes fényben egyszer lássalak csak, Amint állasz Isten trónja mellett; Vesszek aztán, hogyha kell, e vágynak Kínja öl meg így - úgy hő szerelmed.”

„Por kebellel e látványt ki bírja? Vonz a láng s a pille összeporlad.” - „Óh arám, arám, nem nem,” sír a leányka Lány könyűje angyalt is megingat.

„Hát legyen", s elfordult arculattal Dicsragyogva szárnycsattogva ott áll, Felsikolt a lány, ledűl s az angyal Mint a villám már felhők között jár.

Nem jő többé csókkal látogatni, Szende álom szűz kiséretében. - S a leányka sokszor véli látni Fájó kéjjel a jövő ködében.

Űzi őt világtalan világig Őrülettel esd, kiált utána; A világ zománca szertemállik, Elhagyottság sulyosúl reája.

Végig sír a pusztán, néha-néha Békopogtat emberek lakánál, Majd felordít - és bömböl haragja Tengerekkel hogyha zord csatát áll.

És az átokverte útazásban Nem marad csak hangja, többi elvesz. Ez röpül, röpül, nem tudni honnan, Vagy hogy a mindenségben hová lesz.

Óh, de szél-árát ki sírni hallja, Megmeredve elborzad magában! Mintha érintné őrűlet árnya S értené, hogy abban mennyi jaj van.

Ezredévek múltak - néha-néha Mostan is jő még angyal le hozzánk. Bóldog az, ki messze nem riasztja, Kő a szív, angyal melyhez sosem szállt.