Ha nincsen oly kebel,
Mely visszazengené
Keservem, és e kín
Egésszét értené,
Szűm akkor a vadon
Bércéhez esdekel,
S keservem benne leg-
Kegyesb hivére lel.
Ki - hallgat engemet,
Viszonyzva sóhajim,
S az emberek között
Elértve lángjaim.
„Mi kín! mi gyötrelem!
Fagyasztja létemet,
Ah, ő kebled gyanánt,
Kövülve, nem szeret!”
„Szeret” repűl felém,
A kába hang, s enyész,
Ah, éltem édene
Borús neszében vész!
„Szerelmem - Dőre hang!
Visszhangra nem talál” -
„Talál!” kiált a bérc
Kinom sóhajinál.
E dőre képzelet
Virítja éltemet
És benne élek én:
Míg sírom eltemet.