„Esküdjél nő, esküdjél Istenre, Hogy hiven megőrzöd szívedet, Nyerjek bár a harcdúló Tiboldon, Essék bár, hogy a sír eltemet.
Jól gondold meg esküdnek szentségét, Zálogúl hajfürtöd add velem, Isten véled aztán, - tán utolszor, Igy int rejtélyes bús sejtelem.
A halálnak érintett meg szárnya, S ím hogy megcsókollak homlokon, Óh, nem érzed-e miként szellemkéz Köztünk halvány, síri leplet von?”
Jerta borzad s remegő ajakkal Esküt suttog, búcsúcsókot ád; Ármán indul, zálogúl magával Vívén hölgye egy fürt éjhaját.
Lóra űl, s a várhidon amint megy Horkol a ló, s vissza-visszavág, Míg az udvarból utána rémes Jóslattal vonítnak a kutyák.
„Menjünk, menjünk!” ordit, nyughatatlan A hős és vezetni kell lovát. „Vigan szóljon a kürt", mond s megcsendűl, Hejh, de tompa, síri hangot ád.
És amint a völgyön messzebb száguld, Nyomdokában kettes árnyat lát, Néz, ki sincs mellette, újra indul S mindkét árnyék követi nyomát. -
Jő az éj varázsoló csendével, Jőnek véle a kis csillagok, Megcsendűl a szellemek zenéje: Zokogó szél, csevegő habok.
Minden oly bús, s mégis olyan vonzó, - Jerta is még erkélyén mereng; S ím a szellem-szó közűl feléje Jól ismért hang ilyen szókat zeng:
„Fegyver csattog váram kapujánál, Büszke bajnok kéri életem, Hadd vesszen Tiboldnak híre, vára Dűljön el, én nem védelmezem.
Büszke bajnok, váramat kivívod! Hőshöz illő férfi harc-e ez? Elrablál előbb mint éji tolvaj Mindent, ami örömöt szerez.
Elrablád éltemnek csillagzatját, S azután jössz karddal éltemért, Jól tudod, könnyű lesz így győzelmed, Mert hogy védjem azt, nincs már miért!
Csillagom most néked ég s mosolyg csak, Mely rám egykor tetterőt lehelt. Hasztalan kérdem, hogy éljek-é még, Haljak-é érette, adjon jelt.”
Jerta hallgat, könny tódúl szemébe, Szédűl, szédűl, - keble elszorúl, Karja reszket s íme erkélyéről A dalnok lábához rózsa hull.
Hólepel borítja a vidéket, Hólepel alatt magányos sír, Fent az égen csillagok reszketnek, Lent a földön zokogó szél sír.
A fagyos sírban tátongó sebbel Fekszik Ármán s édes álmot lát Jertájáról, s szorosabban zárja Mit keblén hord, a nő éjhaját.
„Bírom esküdet, mond, zord tanyámra Ez hoz életet, hoz meleget.” - Óh ha tudnád, hogy magas váradban Jerta téged rég elfeledett.
Ottan áll fényes, meleg szobában Lágy párnákkal gazdag mátkaágy, Melyen a kéj a perc mámorában Lelkünknek kivánni mit sem hágy.
Ott álmodnak mennyet Jerta s Tibold Egymás keblén, amint nyugszanak, S ébredvén ott lelnek szebb valóra, Mint a menny, melyet álmodtanak.
„Elhervadtál, mond Tibold álmában, Ah de mindegy, kedves rózsaszál - Lelkeinkből illatod már úgyis A boldogság többé el nem száll".
Éjfélt üt, reng még az érc visszhangja, Mint kebelben elmult bús idő, S ím a folyosón mindig közelgve Súlyos léptek hangos zaja jő.
Éjszak fénye néz az ablakon be Véresen. Vonítnak az ebek, Tibold alszik, Jerta megdermedve Szólana s szavai nincsenek.
Csattogással tárul az ajtó föl, Jerta félkönyökre dülve néz, S ím a mátkaágy függönyredőit Lassan vonja szét halotti kéz.
Ármán áll ott, csillogó szemekkel, Keblén Jertának hajfürte van, S a fürtnek mellette tátongó seb Vérzik, vérzik szörnyen, zordonan.
„Jerta, Jerta! most az én órám jő! Hosszú a nap örömeidnek, Míg én lent fázom hideg tanyámon, Legalább hát most melengess meg!
Látod-é e hajfürt ép, enyém vagy, Az nem hervad, mint a rózsaszál! S tudod-e nő, hogy csak szíved vérén Melegedhetik fel a halál?!”
Ezzel vad lángtól kigyúló arccal A nő védtelen keblére dűl, Míg ez szótlan párnájára roskad, Érzéketlen, eszméletlenűl. -
Szürke reg derűl a szörnyű éjre, Tibold ébred, csókkal ajakán Símul Jertához, de visszaretten: „Hah! kiált, mért vagy oly halavány?
Mért vagy oly hideg, nincs-é benned vér, Jerta szólj!” - Ez búsan mosolyog: „Oh egy élő, s egy holt kedvesének Egy időben lenni vajh mi sok!”
„Milyen eszmék! kedvesem beteg vagy? Légy nyugodt, űzd szét a rémeket!” „Ott nyugszom meg én csak - mond szelíden A nő - hova e vérnyom vezet.”
Tibold fölkel s íme hajmeredve Vérnyomot lát végig a szobán. Fut mint őrült a havas vidéken Ármán sírjáig a vér után.
Jön más éj, s a régi vendég véle, Jerta a hónál fehérebb lett, S minden reggel lábnyomok nélkűl a Hóült sírhoz vérszalag vezet.
S a hajnallal többé föl sem ébred Végre a nő, nincs már benne vér. Óh, a rózsa hervad, míg a hajfürt Hervadhatlan zálogképen él!
Cookies on Poetry Cove