Mily szokatlan élet e rongyos csárdában? Füsttől barna arcok, lángszemű vitézek. Itt sebet kötöznek, ottan ivogatnak S a harcról mesélve zajjal jőnek, mennek.
Csak az asztal végén ül két ifju tűzér, Szótlan hallgatásba mélyen elmerülten, Míg kancsója mellől harmadik bajtársuk Ekként szól, régebbtől megkezdett beszédben:
„Már az szent, táborban nem sok hasznát vettük, Csüggeteg fővel járt, elvonult magába, Hogyha hozzá szóltál, rád meredt, megborzadt, S dadogott, mint hogyha akkor ébredt volna.
Kérdezted multjáról, kedvesről, barátról, Tompán mondta: „Nincsen multam, sem barátom, S kedvesem? - folytatta, hirtelen felkelve, Ah, ti bajtárstokkal tréfát űztök, látom.”
Hívtad őt vigadni, kacagott s ment véled; Ah de kacagása elrontá vigalmad Oly fagyos volt, oly vad, s keserűségét csak Növelé még a bor, mely másnak kedvet ad.
Azt hitted, százig se tud szegény olvasni; S megszólalt az ágyú, akkor láttad volna, Megnőtt egy araszttal, szemei szikráztak, Felhevült, mint harcmén a trombitaszóra.
Egy szökéssel ott volt kedves ágyújánál, Tombolt örömében és táncolt körűlte, Száz édes szót mondott, száz hízelgést néki, S lázasan mint kedvest csókolta, ölelte.
,Rózsa! Rózsa! mond, mert így hívá ágyúját, Hallod-e nászunknak nagyszerű zenéjét? Most együtt veszünk el, avagy együtt győzünk, Hogyha egy világot kell, hogy zúzzak is szét!'
És rohant a harcba, mindenütt elől járt, És ahol a veszély volt, ott szólt Rózsa hangja. Máma is nem-é ő dönté el győzelmünk? Önmagát érettünk hősien odadva.
Láttam Dávidot még az utolsó percben, Amint már gyalog volt jó Rózsája mellett, Láttam őt mosolygni, hogy nem volt menekvés, Kardja kettétört már, s keble sebje vérzett.
Láttam őt ágyúját végre átkarolva A hídról zuhanni. - Békesség hamvának, Mindenével ami kedves volt előtte Menekült köréből emberek karának.
Sokszor meglesém őt, amint kebelébe Rejte egy hajfürtöt, az is osztja sírját, S ím társim! szivének és dicsőségének E rossz csárda hallja csak végső visszhangját.”
Cookies on Poetry Cove