Messze, messze, zúgó tengerparton Áll ősz Mikes Kelemen magában, Rozsdás kardja, mellyel szent harcot vítt, Mankó mostan elaggott markában.
Túlélé bajtársit egytől-egyig, Idegen honban hogy eltemesse, Mindent túlélt, hont és dicsőséget, Csak reményét el nem feledhette.
Néz sóvárgva a kék messzeségbe, A felhő, mely szép honán vonult el, Nem hoz-é számára hű köszöntést, Nem vidítja-é győzelmi hírrel?
Vagy csak ismét, mint halál követje, Barnán zúg el s részvétlen felette, Mintha mondaná, hogy szent ügyével Bajnokát is a hon elfeledte.
Néz sokáig búsan elmerülve, Míg szeméből könny gördül vasára, S megpendűl a vérszokott barát is, Mintha fájdalmában felkiáltna.
„Hej apám! rosszúl mehet világod, Hogyha sírsz míg a kezedben vas van, Szólj csak, szólj mi bánt, hadd védjelek meg!” Mond egy ifjú hetykén, elbizottan.
„Hajh, magyar vagy, s mégis búmat kérded, Nincsen-é elég bú tenhazádban? Nincsen-é ott tiprott népszabadság, Melyért vívhatsz megszentelt csatában?
Hagyd el búmat, mondd meg inkább nékem, Hogy virúl-e még a hősi nemzet, Jött-e már a megváltásnak napja, Vagy csak újra, s ismét újra szenved.
Mert habár kiűze kebeléből S megtagadta is kegyét fiától, Nem tilthatta el hogy véle sírjak, Nem vehette el részem bajából.” -
„Hej apám! jobb lenne sírba menned, Mint figyelni vészterhes szavamra, Új kín jő a réginek helyébe Új gyalázat folyvást a magyarra.
Sír és börtön vár minden jobb kebelre, Kóborló lett a magyar honában, Csőcselék nép hoz törvényt a földnek, Mely mienk lett százéves csatában.
S hogyha tenni nem bír, legalább csak Keseregni látnám a magyart még, Látnám, hogy lelkében a harag dúl, S szebb jövő felé még vágyódás ég.
Óh de nem, oly néma, oly nyugodt ő, Mintha a járomba termett volna, Tűrjön hát, én elhagyám a korcsot Fészket rakni idegen hazába.”
„Óh vigyázz, vigyázz, ifjú, szavadra! Meg ne átkozd könnyelműn hazádat", Mond a bajnok, s most örömkönnyű az, Mely szeméből fényesen kiárad.
„Mondod új kín jő még szakadatlan, Új csúfság mindennap a magyarra, Ettől én nem féltem, ifju lelke Amit a sors rámért, elbirandja.
Melytől a por gyáva férge elvész, A csapás a ménnek új erőt ad, Nem teszik báránnyá az oroszlánt Vas kalitka és durva erőszak.
Attól félnék, hogyha kegymosolygás Andalító bája esnék rája, Csábos ének, gyönge rózsaláncok Vonnak álmot a hős oroszlánra.
Mondod, hogy nem kesereg a nemzet, Nem sír sértett asszonyok módjára, Némán tűr. - Hála Istennek érte, Büszke lehetek hát még hazámra.
Mert ne hidd, e csend hogy elfásúlás. Sík a tenger, hogyha fergeteg kél, Nyúgodt a szív, melyben önbecsérzet S nagy jövőhöz még elég erő él.
S mostan vissza, gyermek, kóranyádhoz, Addig volt-e csak kedves, míg tápot, Tündérálmot szívtál emlőéből? Most kell, most a tartozást lerónod.
Vissza, vissza, karjaid erősek, Ifjú élet lüktet ereidben, S hazádnak szüksége lehet még Minden gyermekére a jövőben.
Villámsujtott, megfosztott fa a hon, Gyéren állnak rajta a zöld ágak, Ezredéves viharos éltében Legerősbjei mind széthullának.
S a nehány is ott hagyná-e törzsét Elszakadva legjobb erejével? Vissza, vissza kell tavasznak jönni, S törzsén várja azt mindenik ág el.
A hűtlenre többé élet nem jő, Elhervadtan szél üzendi messze, Mely törzsén függ, az reményen függ még, S megfosztottságát ne szégyenelje.”
Cookies on Poetry Cove