Ordít a bérc, üvölt a fergeteg, Villámot szórnak barna fellegek, Az éj széttárja holló szárnyait, Jaj, kit most utja rengetegbe vitt. -
Sötét bikkesben, szirttaréj felett, Komor vár romja ég felé mered; Ki az, ki egyedül feléje tart, Nem félve az éjt, és nem a vihart?
Egy ifjú, napsütött és halavány, Távolról jő, látszik lankadt lován; Mellén kivarrva véres feszület És véres sebhely homloka felett.
Az ifjú ernyedetlenül halad, Villám deríti csak fel az utat, Mely majd bozót és szirt közt tévedez, Majd bérci zuhatag árjába vesz.
A bérc kúpjánál lombos bikk alatt Vén pásztor kis tűz mellett szúnyogat, És a lovag zajára hogy fölnéz, Jó estét kiván s mond: „Uram vitéz!
Megállj, maradj tüzemnél reggelig! Ládd a pokol miként viaskodik Földúlni mind, mi szent Istent dicsér, S előtted az ut rengetegbe tér.
Nincs ott hajlék, hová fejed letedd, És átkos a vár ott a bérc felett. - Kerüld ifjú, mert aki bele megy, Nincs azzal irgalom, nincs azzal kegy:
Vagy meghal ott szörnyű látvány miatt, Vagy mint őrült világvégig szalad.” E szókra a lovag szeme kigyúl, Megkapja lelkét mondhatatlanúl,
Míg érdektől reszketve így felel: „S a büszke vár miért pusztúla el?” „Igaz, mond a vén, e vár büszke volt Mig udvarában szép Jolán honolt,
De kebelében nem volt női szív, Mely érzetével mind hiába vív, Elutasitá a legjobbakat És hidegen szűz pártában maradt.
A megvetettek nemzetségei Megesküdtek fényét megejteni, S mit hősiesen védett, a büszke vár, Most szép Jolánnak siremlékűl áll.”
E szókra a hős már nyeregben űl, S haragvó arccal a várnak repűl. Haszontalan kiált a pásztor s kér, Szavát elhordja a sivító szél.
A várteremben, roskadt bolt alatt, Kőpárnán nyugszik az ifjú vitéz; Kezében kard, arcán sisakrostély, S bedőlt résen ki a vak éjbe néz.
Elfáradt a vész, ködfátyol közűl Ábrándos arccal kél a holdsugár, Bagoly huhog roskadt toronytetőn, S a termen végig gyors denevér száll.
A völgyfenékről farkashad vonít, S távol kakasszó éjfelet jelel, Midőn rezgő, halvány fény közeleg S megáll a fölriadt hőshöz közel.
A fény mögött leng tünde nőalak, Fehér ruhában, homlokán füzér, És arca oly bús, arca oly hideg, Mig esdő karja tán részvétet kér.
„Míg éltem, szép Jolán volt a nevem, Mond síri hangon a vár szelleme, Nem egy szívben gyúlt értem szenvedély, S hiúságom miatt mind elvesze.
Játékúl néztem legjobb hőseink, Ők esdekeltek, és kacagtam én, Ők őrjöngöttek, én enyelgettem, Hogy vívjanak ki a harc mezején.
Elmentek mind, szó nélkül mentek el, De tetteikről bajnok hír beszél, Elestek mind, hősökként nyugszanak, De mindnyájok halála szűmben él.
A messze szent sír pusztaságiról Mind visszatért egyenként szellemek, Átszállva a tengert, forró fövényt, Hegyormokat, mint zúgó fergeteg.
És megjelentek egyenként nekem Vérezve, halványan, bús éjfelen, Súgván fülembe szörnyű jóslatot, Melytől lehervadt árva életem.
Pártában halsz meg! így beszéltek ők, S nyugalmad még a sírban sem leszen, Míg a rideg ágyon jégkebledet Fel nem melengeti hő szerelem.
Csak egynek nem jelent meg szelleme, Feledt-e, vagy csak ő szerete tán, Azt nem tudom, de ő volt egyedűl, Kit megsirattam, menni hogy hagyám.
Óh bajnok! bajnok! kérlek hát szeress, Melengesd meg kebleddel keblemet!” És szép Jolán az ifjuhoz simul, S mosolygva vet reá könnyes szemet.
Hideg karokkal általfogja őt, S hogy csókkal érinthesse ajakát, Föltolja a sisakrostélyt. De ím Hogy fölsikolt, mi az mit ottan lát?
Ah ő az, ő, akit megsiratott, S kinek nem szállott vissza szelleme, Ki rémület s gyönyörtől részegen Mostan szemét lankadtan zárja le.
Nem tudja eszmél-é vagy álmodik, Érzékeit varázs vevé körűl; Azt véli a múlt újra megjelent, Míg a jelennek kénytelen örűl.
Jolán zokog, majd ismét fölkacag, Régtől elállott keble földobog, Körűlök az egész föld elborúl S szerelmükben egy percre boldogok.
Hajnal hasad, feleszmél a lovag, Sikoltva ugrik fekhelyéből fel, Forró karában csontváz meredez, S a földre hullva ízzé porlik el.
Holt mátkájának sírt ás Latabár, Melléje fából kis keresztet tűz, S rohanva nyargal a várból alá, Mint akit éjfél rémes hadja űz.
Jolán sírjában nyúgalmat talált, De Latabárt bús képzet üldözi, Ha lányt ölel, a csontvázt látja csak, Ha csókot nyer, sír bűzét érezi.
Arcán úgy ég, mint túlvilági jegy, Szemével a holt mátkát keresi, És fogyton fogy, míg az irgalmas sír Megszánja végre kínját s elnyeli.
Cookies on Poetry Cove