Borongva csendben áll A várfenéki űr, Álmatlan éjjelén Az agg Bretizla ül.
Magasztos homlokán Szent öntudatja él, S kihólt szivébe még A hon imája kél.
Körötte néma csend, Fölötte vígalom, A kényúr terme áll Az elnyomott honon.
Bretizla arcain Egy dalja könnye áll, Ki keble harcmezőn Rémesre nem talál.
Kiérzve szent ügyét Oly büszke, mint a sas, És honja gyászhelyén Sírhont magának ás.
Megrázza üstökét, Körül, körültekint, S a rémes éjen át Reménysugár nem int.
Eltördezett a lant Bretizla ódalán, Nem száll a gondolat Magasra hangzatán,
Megvetve börtönét És szűk korlátait, Megvetve szolganép Ledörgő átkait.
Keblembe rejtelek Magasztos indulat Bimbód e föld fagyán Virágra nem fakad,
Nem zengem én a jog Természetes szavát, Mely fényvirágra hoz Egy boldogabb hazát.
Nem zengek síri dalt A bajnokok felett, Nem érti korcs fiú Mártíri fényeket.
De jőni, jőni fog A hajnal élete, Piros derűt hozand A népek Istene.
De jőni, jőni kell Mit esdnek annyian, S előjeled borong A néma éjszakán.
S ha hangom elrezeg E puszta csarnokon, A szellem élni fog Dicső sugárokon.
És áldni fog, ki érz, És érzni mindki fog, Mert egy világ regén A vaskor elrobog.
Siromnak ormain Hazám oltára lesz, S a véres áldozat Ormára fényt szerez.
Bretizla évekig Eltűrte börtönét, Nyugottan élte át Kínsújtott életét.
Dacolt a kőkebel, S szerette mord lakát, Mert öntudat csak ott Deritheté agyát.
Álmában üdvre lelt A kába képzelet, Egyszerre élte ő A kettes életet.
Álmába fénysugár Virítta a hazát, Keblébe zárt nejét Szerette magzatát.
Föllelte üdveit, Az elraboltakat, Feledte bájokon A földi átkokat.
S most hogy kiszenvedett Az ébredő kebel, Még őrzi álmait A síri gyász lepel.
Ő boldog és nevén Sugára oly dicső, Porára béke hát, A jog martírja ő.
Cookies on Poetry Cove