Reng a tengeren ezüst hab Csendes nyári éjszakán, S mormogó dallal törik meg, Rejtélyes tündéri ének,
A part tarka kavicsán. Fent az éj ezüst rózsája, Lent lángképe a vizen, Fent dalos daruk repűlnek,
Lent az illatos szellőnek Szárnya suttog csendesen. Tengerparti pálmafák közt Sugár tornyu büszke vár, -
Kúpja csillog, dús arannyal, Tűkörsíma a márványfal, Benne tán az éden vár. Tenger habján úsz a gálya
A hajós nép zajg, örűl, S rejtélyes szellem beszélget Nyugodalmat és szerelmet Fent az árbocok körűl.
Óh, de a hajó gyomrában Láncra verve ifjú s lány, Velök a vén ősz családfő; „Elhagyál tehát, teremtő!”
Mond, s felhő van homlokán. „Ládd, ládd itt van a szerail már S ablakán mi lant az, hajh?” Mond a lány. Testvérid dalja,
Rabságukban meggyalázva Isten s honhoz szent sohaj! „Hát az milyen tompa jajszó, Mond az ifjú, lánc vagy kard?”
Bajtársidnak cseng bilincse, Rajtok a harc nem segíte, S szolgaságuk tartva tart. „Ott meg zsákot dobnak vízbe!
Mond a lány, óh rettegek!” A vén nem való dologra, Istenét meg nem tagadta Az, kit ott megöltenek.
Nézzetek csak vissza-vissza, Hogy kigyult a láthatár. Kis falunknak szentegyháza. Legalább meg nem gyalázza
Hamvát a hitetlen már. Néznek, néznek elmerülve Gondolatban, szótalan, A vén gondol Istenére,
A leányka szerelmére És az ifju - harcba van. „Nem gyalázza meg hamvában!” Mond mindhárom s összenéz;
Értik egymást. A vén áldást Ad, a lány csókot, nem bír mást S tőrt szorít az ifjú kéz. - - A vár hárem ablakában
A rab-hölgy még énekel; Dalja fentszáll és a darvak Tőle messze elmaradnak, Mert Istent s hont üdvezel.
S három csillagot lát esni A tengerbe zajtalan, „Isten, mond, könyörülj rajtok!” Aztán búsan néz utánok
S elfelejti csakhamar. A szeraljnak híre, fénye Változatlan máig él. Habsírján a kis családnak,
Elpusztult helyén falvának, Nyom nélkül sír el a szél. Fent az ég ezüst rózsája, Lent lángképe a vizen,
Fent dalos daruk repűlnek, Lent az illatos szellőnek Szárnya suttog csendesen.
Cookies on Poetry Cove