Skip to content
1823–1864

A hűtelen

Imre Madách

Korán sujtott a sors keze, Más gyermekek míg vígadának, Sírhantján ültem jó atyámnak, Én árván síró gyermeke.

Nem hittem, hogy még lesz idő, Melyből óhajtva vissza-vissza Tekintsek könnyre, néma sírra, Mint üdv után a szenvedő...

S úgy lett, mit üdvének nevez Szivünk csak két rosszból a kisebb, Mitől ma még borzadva retteg, Talán egyetlen kincse lesz. -

Halvány a börtön mécse bár, Kit sírfenékre élve tettek, Jutalma mindkét életének Üdvéért lenne ily sugár.

S mi még előtte rémül állt, A tengereknek barna szirte Lesz a hajósnak vágya, enyhe, Ha a hajó fenékre szállt.

Óh, hogyha volna nékem is Könnyem! de férfikönny kiszárad. Nem enyhül többé tőle bánat, S ki nem sír, az vigaszt se hisz.

Oltárul sír sem áll nekem Emlékeül a hűtelennek, Nem érzem csókját szellemének, Mely összekötné még velem.

S hol vígaszt minden szív talál, A síron túl sincsen reményem, Ott is, ki itt feledt, a hűtlen Egy más rokonlélekre vár.

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
A hűtelen · Imre Madách · Poetry Cove